Yes, Sam! 7. rész /Jinyoung/

/Sziasztok! Megijedtem, mikor rájöttem, hogy már több, mint két hónapja napolom a frissítést itt. Ne utáljatok nagyon érte -.- De most végre hoztam, és remélem, hogy a következő részben már le is tudom zárni ezt a történetet :)/

 

7. rész

 

Nem tudom, meddig álltunk, átölelve egymást, próbálva felfogni, hogy mit is mondtunk az előbb egymásnak, majd finoman eltolt, arcomra simította a kezét, és közelebb akart hajolni az ajkamhoz, de hirtelen megfontolásból mutatóujjamat a szája elé tettem, mire összehúzta a szemöldökét.

- Félreértettem volna valamit?- kérdezte értetlenül.

- Nem… de… ne kezdjük ezt most, mert akkor elveszed az eszemet! Beszélgetni akarok most veled!- ültem le az ágyam szélére, és megpaskoltam magam mellett a puha matracot, hogy kövessen. Ő fel is pattant rá, majd ledőlt, magával húzva engem is, így fejem vállának csapódott.

Csúnyán néztem rá, de ő csak fekve közelebb húzott, és összekulcsolta a kezünket.

- Ezt csak szabad, nem?- nézett túlságosan is szépen ahhoz, hogy haragudjak rá.

- Ezért még nem veszem a fejedet…

- Akkor… miről akarsz beszélgetni?- simított végig karomon.

- Rólad… Igazából nem is ismerlek annyira…

- Annyira én sem téged. Rendben, egyet te kérdezel, egyet én! Így megfelel?

- Persze! Én kezdem!- vágtam rá- Miért akarsz tanár lenni?

- Ennél egyedibb kérdésre számítottam…- nevetett- Hmm… Mert az kellőképp felelősséggel járó feladat, és öröm azt látni, ha valaki miattam szerzi meg a tudást.

- A pad másik oldalán ezt nem így élik meg a diákok…

- Tudom, csak fél lábbal léptem ki az iskolapadból- nevetett- De én jövök. Ha nem bukkanok fel a suliban, nem is hiányoztam volna? Az utána  csók után…?

- Hát… mivel hazudtam a korunkról, kicsit kellemetlen lett volna újra találkozni. Mint amilyen volt is. De igazából csak egy fogadásból kellett aznap megcsókolnom valakit. Jolie azt mondta, nem merek csak úgy megcsókolni valakit…

- És te mertél…

- Amint látod. Te neked tán hiányoztam?- nem ezt akartam volna eleve kérdezni, de csak kicsúszott.

- Hát zavart, hogy csak úgy elrohantál aznap este- nevetett- Mondd csak DaSeom, hány pasid volt eddig?

- Ez meg milyen kérdés?- ráncoltam a szemöldökömet.

- Csak válaszolj.

- De ez…

- Kérlek!- nézett rám áthatóan.

- Három…- forgattam a szemem.

- Remek. Akkor csak hármat kell felülszárnyalnom… Én leszek a legjobb barátod…

Csak döbbenten pislogtam rá.

- A legjobb mim?

- Nem akarsz a barátnőm lenni?

- Hogyan lehetnék? Ne bolondozz!

- Majd titokban!- hajolt közelebb, amitől megint gyorsabban vert a szívem.

- Nem félsz?- suttogtam, mert ajka hirtelen megint nagyon közel volt.

- Attól félek, felrobbanok, ha most azonnal nem csókollak meg, francba a kérdéseiddel!- morogta, majd a következő pillanatban már erőteljes nyomást éreztem meg az ajkamon. Egy pillanatig azon voltam, hogy azonnal véget vetek neki, hisz mondtam, beszélgetni akarok vele, de a következő másodpercben már teljesen hagytam, hogy a rabjává váljak. Felém gördült, ezzel kissé belepréselve a matracba, de ez érdekelt a legkevésbé, kezemet felemelve a puha hajába túrtam, és úgy csókoltam vissza, mintha nem lenne holnap.

Kezével közben derekamon simított végig, amitől egész testemen átfutott a hideg.

- Csak pár kérdésig jutottunk!- suttogtam ajkára, mikor kicsit eltávolodott- Több nem is érdekel rólam?

- Dehogynem. Minden érdekel, ami veled kapcsolatos. Minden, ami rólad szól, csak nem bírtam magammal… De még mindig ne volt elég…- hajolt volna vissza, de ekkor kicsapódott a szobám ajtaja, és egy hang kiáltott fel.

- Gyerekek, hoztam a tanulás mellé desszer…- itt elakadt apám hangja, nyilván, mikor meglátta, hogy a vendégségbe jött fiú rajtam fekszik, nagyon egymás intim szférájába kerültünk, és a közelben híre sincs a matekkönyvnek. Jinyoung azonnal legurult rólam, és meg felültem, és számat harapdálva néztem apám dermedt képére, aki nagyon lassan fordította a tekintetét Jinyoungra.

- Édes fiam…!- kezdte fenyegető hangon.

- Meg tudom magyarázni…!- lépett hátra a fiú a biztonság kedvéért.

- Azt hiszem, beszélnünk kéne…- lett apa még kimértebb. Igazából, ha kívülről láttam volna a jelenetet, nagyon viccesnek tűnt volna. Hisz apa nem szokott semmiféle agresszív viselkedést mutatni.

- Apa!- léptem Jinyoung elé- Nem kell bántanod. Bántottam én már eleget, és viszont, de…

- Bántottad az egy szem lányomat?- harsan fel apa öblös hangján. Ó, te jó ég…

- Dehogy!- vágta rá hirtelen a fiú- Csak egy félreértés volt. A lányával akarok lenni, csak féltem, mi lenne, ha ez kiderülne. Az iskolában elvégre a tanára vagyok!

- Így igaz… de miért kellett eltitkolni előlünk? És… és… miért…?- kezdte nagy vehemenciával.

- Jaj, apa elég volt! Kedvelem Jinyoungot már elég régóta, nem szükséges előadnod azt, amit a hétvégi doramáidban szoktál látni!- ráztam a fejem, utalva arra, hogy amit már csinál, az kínos. Elvégre… felnőtt emberek vagyunk… vagyis majdnem.

- Kisasszony, ne beszélj ilyen hangnemben az apádhoz, ha kérhetem, és most igazítsd meg a ruhádat, és indulás lefelé az étkezőbe, magyarázattal szolgáltok! Mindenkinek!- majd elindult trappolva lefelé a lépcsőn.

Összenéztem a háta mögött a kicsit döbbent Jinyounggal, majd meglöktem a vállát kicsit játékosan.

- Azért nem kell betojni!

- Senki nem tojt be!- nézett rám féloldalas vigyorral, majd a derekamnál fogva magához húzott, és nyomott egy édes csókot a számra- Érted bármit! Vagyis… majdnem bármit!- helyesbített.

- Mi az, hogy majdnem bármit?- akadtam fent ezen az apróságon.

- Ha azt kérnéd, hogy hagyjalak békén, azt mondjuk nem tenném érted!

- Milyen jó, hogy ilyet nem kérek tőled.

- Még jó!- suttogta, és ismét közelebb hajolt volna, hogy megcsókoljon, de apa hangja felharsant.

- Azt mondtam, indulás!

Erre összemosolyogtunk, és összekulcsolt kezekkel indultunk le apa nyomában.

*

- Azért ez nem volt semmi- nevetett mellettem Jinyoung, egy padon ülve. Nagy nehezen túléltük a magyarázatot, és azonnal engedélyt kértünk, hogy leléphessünk egyet sétálni. Apa szigorú szemekkel ugyan, de eleresztett minket, mondván, már nagy gyerekek vagyunk, hogy akár késő este is sétáljunk, ha vigyázunk egymásra. Amúgy Jinyoung szülei láthatóan örültek a dolognak… mondjuk a fiús anyukák biztosan könnyebben viselik ezt, mint a lányos apukák… A lányokat mindig jobban kell félteni? Nem is értem…

Egy közeli parkig sétáltunk, és ott leültünk egymás mellé a padra. Kicsit hideg volt, de Jinyoung, kezeinket összekulcsolva, a saját kabátzsebébe dugta, úgy mosolygott rám töretlenül.

- Hát igen, bevallom ez a dolog most nekem is váratlan volt…- pirultam el kissé.

- Ugyan DaSeom, rájöhettél volna, hogy nagyon-nagyon bejössz nekem… bár bevallom, tényleg voltak rossz húzásaim… csak a suliban ne tudják meg ezt!- mondta kicsit feszengve.

- Arra utalsz, hogy a suliban ne is szóljunk egymáshoz?- vontam fel a szemöldökömet.

- Úgysem bírnánk ki!- rázta a fejét.

- Én lehet, kibírnám!- gondolkoztam el.

- Mert te ilyen ironlady vagy. Én így sem tudom, hogy fogok tanítani, mikor ott fogsz fel alá járkálni, abban a rövid egyen szoknyában…- sóhajtott kicsit túljátszva frusztráltságát- Egyszerre utálom, és imádom is, aki kitalálta. Még jó, hogy tudod, hol a matek szertár…- hajolt közelebb az arcomhoz, hogy megcsókoljon, de elfordítottam a fejem nevetve.

- Alig hogy valami van köztünk, te már azon gondolkozol, hogyan mássz rám a suli szertárában? Mondd, hogy nem ilyen az összes tanár, mert még megijedek!- ütöttem a vállába, mire elkapta a kezemet, és közelebb húzott magához.

- Ilyen szerencsés nincs több!- majd ajkaimra tapadt, és birtokba vette lefagyott ajkaimat, amit előszeretettel viszonoztam. Még mindig képes volt megőrjíteni. Nem törődve fagyoskodó kezeimmel, túrtam bele puha hajába, mikor megcsörrent a telefonom, mire kicsit felkuncogott, és elhúzódott tőlem.

- Szokásos időzítés!- motyogtam, még mindig a csók hatása alatt, és előhúztam a telefonomat. Jolie neve villogott rajta, és mivel a boldogságtól remegő hangomból azonnal levonta volna a következtetést, miszerint valami nem stimmel, inkább kinyomtam. Személyesen akartam neki elújságolni a dolgot másnap az iskolában.

- Szóval…- fordultam vissza felé, összekulcsolva ujjainkat- Hol is tartottunk?

Ő egy mosoly után nyomott egy puszit a számra.

- Olyan a kezed, mint a jégcsap, lehet, hogy lassan vissza kéne mennünk már. Az is lehet, hogy anyámék már elmentek, holnap meg már iskola is van…- mondta halkan.

- Ó, és a tanár bácsi félti a kis tanítványát?- kicsit gúnyos volt a hangom.

- Attól is, hogy megfázik, és attól is, hogy nem piheni ki magát, és majd a matekórán alszik be!- fintorgott vissza- Akkor kénytelen leszek őt behívni valahova, beszélgetni az illetlen viselkedésről.

- Az illendőséget mi már rég elhagytuk…- legyintettem.

- Ugyan már, csak kistanár vagyok, nem pedofil…- nevetett, majd felállt, engem is felhúzva- Induljunk!- majd kezeinket továbbra is összekulcsolva indult visszafelé a házunkhoz. Lassan sétáltunk azért, hogy kihasználjuk az időt, amíg még együtt vagyunk. Közben halkan beszélgettünk… úgy mindenről, ami eszünkbe jutott. Furcsa helyzet volt… túlságosan idilli, hogy elhiggyem, ez tartósan ilyen lesz. Furcsán rossz előérzésem volt, de csak egy pillanatig. Aztán rájöttem, hogy csak egy vészmadár vagyok… Így elkergettem a furcsa gondolatokat, és kiélveztem a pillanatot.

Egészen addig, míg jobb ötletem támadt, és a még mindig a földet borító hóból összegyúrtam egy golyóbist, és hozzá nem vágtam nevetve a fiúhoz.

- Na várj csak, te kis sunyi!- láttam a szemén a harci kedvet, és vissza is kaptam, de duplán. Ezért nevetve, visítva indultam el rohanva a házunk felé, míg ő megkergetett, egy még nagyobb hógolyóval.

Végül utolért, és elkapta a karomat, amitől megcsúszva beleborultam az apám által összetúrt hókupacba, a házunkkal átelleni részen, arccal lefelé természetesen.

A hátam mögül fuldokló nevetést hallottam, és kiemelve az arcomat a jeges rakásból gyilkos szemekkel néztem a hátam mögött hasát fogva szórakozó Jinyounggal.

- Hagyd abba!- fintorogtam rá, de csak még kedélyesebb lett- Húzz fel!- nyújtottam felé a kezemet sértődötten.

- Mi az, hercegnő? Talán egyedül már nem megy!- vigyorgott, de a kezét nyújtotta, mire egy mozdulattal magam mellé rántottam. Ő természetesen jól esett a kupacra, nem fejelt bele, így kedvét nem szegte semmi- Ez aztán reváns volt a javából!- bólogatott, tettetett elismeréssel, mire csak fújtam egyet- Na, mi a probléma? Havas lett a pofikád?- csípte fagyos ujjai közé pofazacskómat, mire végre én is felnevettem.

- Csókolj meg, engesztelésként!- hajoltam közelebb hozzá arcommal.

- Mi ez a követelőzés?- könyökölt fel a hóban- Kérd szépen!

- Jinyoung oppa!- pislogtam rá, túlcsorduló és túljátszott aegyoval.

- Oh, milyen aranyos az én barátnőm!- csóválta a fejét mulatva, majd közelebb hajolt, és az ajkaimra tapadt. Sosem tudtam megszokni ezt a kellemesen bizsergető érzést, hiába tudtam, hogy ez már nem az első csók, és már bármikor megkaphatom, hisz az enyém…

Annyira belemerültem, hogy el sem jutottak a tudatomig, hogy léptek közeledtek felénk, csak amikor meghallottam az ismerős hangot.

- DaSeom?- a hang annyira hitetlen volt, hogy még én is megkérdőjeleztem, hogy én vagyok-e, akihez szólnak, de mivel hamar leesett a helyzet, olyan gyorsan toltam el magamtól a fiút, és pislogtam a felettünk álló, tágra nyílt szemű alakra.

- KwangSoo…- motyogtam- Ez nem az… ez nem az, aminek…- makogtam értelmetlenül.

- Aminek látszik?- húzta gúnyos mosolyra a száját a fiú- Akkor mi?

- Figyelj…!- porolta le magát kicsit hideg hangnemben Jinyoung, és felállt, hisz még mindig a hókupacban fetrengtünk, mikor megleptek minket- Neked ehhez semmi közöd már, nem a barátnőd! Semmi beleszólásod nincs! Szóval lépj most le, amíg szépen mondom, és felejtsd el, amit láttál!

- Na idefigyeljen, maga…- Kwang Soo feje egyre vörösebb lett, mint az enyém is, rájőve, hogy mekkora hibát követtem el- Nem is veled kéne beszélnem!- fintorgott rá, majd felém fordult, aki már szintén kikászálódtam a kupacból.

- Mi folyik itt, DaSeom? Válaszolj!

- Én nem akartam…

- Nem akartál hazudni? Azt mondtad, ma nem tudunk találkozni, mert Jolieval vagy. Véletlenül felhívtam a csajt, és fogalma sem volt rólad!

Hát persze, elfelejtettem közölni vele, hogy falaznia kéne… mekkora barom vagyok….

- Nem akartam elmondani, hogy…

- Hogy közben a kistanárunkkal fekszel össze?

- Nem feküdtem vele össze, hanem, mivel képzeld, a családunk régi ismerős, ezért eljöttek hozzánk vacsorára. Nem mondtam, mert úgyis csak félreértetted volna. Aztán a dolgok úgy alakultak, hogy… Hát így!- tártam szét a kezemet.

- És mi ez az így?- horkantott az exem.

- Az, hogy most már esélyed sincsen, mert az én csajom…- fortyant fel Jinyoung.

- Azt hiszi, hogy sokáig mellette maradhat? Az iskolában ezért szétszedik…

- Pont ezért nem fogod elmondani senkinek!- lépett közelebb hozzá fenyegetően Jinyoung.

- Igen?- húzta száját gonosz mosolyra Kwang Soo- Hát egye fene, nem szólok semmit… De most akkor mi legyen a hétfői randinkkal DaSeom? Ígértél nekem egyet. Hisz ma elvileg nem találkozhattunk!

- Ne fuss olyan után, amit úgysem kapsz meg!- mondta Jinyoung ezzel közbevágva.

- Ó, te azt csak hiszed! DaSeomot nem keverem bajba, de téged bármikor…

Már láttam, hogy Jinyoung legszívesebben letörölné a szájáról a vigyort, ezért jobbnak láttam végre tenni valamit a dolog ellen.

- Elég volt fiúk, beszéljük meg rendesen!- igyekeztem véget vetni a szempárbajuknak- Kwang Soo, én Jinyounggal vagyok, kedvelem őt, és… kérlek ezt tartsd tiszteletben. Sajnálom, hogy nem lehettem veled úgy együtt, mint régen, hisz kedves srác vagy a szíved mélyén, ha most elő is adod a nagy alfahímet…

- Semmi baj, bébi!- mondta, rám sem nézve- Nem bántom a pillanatnyi szerelmedet… Te meg..- köpte Jinyoung felé- Örülj neki, hogy egyenlőre azt hiheted, hogy megnyerted a fogadást.

- Milyen fogadást?!- értetlenkedtem.

- Nem volt semmilyen fogadás!- majd Jinyoung megfogta a kezemet, és közelebb húzott magához- Össze-vissza beszél, csak mert alulmaradt.

- Azt mondtad, nézzük meg, kihez megy a csaj, ha kedvesek vagyunk vele! Nem emlékszel?

- Az nem fogadás volt, egyszerű megállapítás!- láttam az állítólagos párórás barátomon, hogy már nagyon ideges. És én is kissé az lettem. Mit egyezkedtek ezek a tudtom nélkül? Ráadásul rólam?

- Így is nevezhetjük… De azért eléggé komolyan pedáloztál… Hát megkaptad, meddig leszel vele? Úgy hallottam, régebben elég rendesen váltogattad a nőidet… ráadásul egy ennyivel fiatalabb kis fruska… meddig leszel elégedett vele? Hány alkalom lesz? Vagy csak addig tart, míg az ágyába enged? Ó, vagy ez már meg is tört…- nem tudta tovább mondani, mert Jinyoung egy jól irányzott ütésétől azonnal hátratántorodott. Ijedtemben felvisítottam, és azonnal a fiú karja után kaptam, mikor láttam, hogy már mérné a következőt.

- Ne csináld!- visítottam, de lesöpörte a karomat magáról.

- Hogy merészelsz ilyeneket mondani?- sziszegte a másik arcába. Meglepett ez a reakció tőle, ennyire idegesnek még sosem láttam.

- Elég volt!- kiáltottam fel végső elkeseredettségemben, könnyekkel küzdve, mire felém kapták a fejüket- Komolyan, így kell megoldani a problémát?- szipogtam- Komolyan, nem vagyunk ennyire felnőttek? Könyörgöm, én vagyok a legfiatalabb, és ti mentek egymásnak? Tényleg ennyire szánalmasak vagytok?

- De hallottad, mit mondott rád!- tárta szét a karját Jinyoung.

- Igen, rám mondta, nem rád. Tudom kezelni a problémákat.

- Igen, azt látom!- lett kicsit gunyorosabb a hangja.

- Gyönyörű kapcsolat!- nevetett fel gonoszan Kwang Soo, mire végképp elfogyott a türelmem

- Tudjátok mit?- nevettem fel hisztérikusan- Nyírjátok ki egymást, ahogy akarjátok, holnapra meg jöjjön meg az eszetek! Én mentem!- sóhajtottam fel, és hátat fordítottam nekik, a ház felé sietve. Hallottam még, hogy utánam kiabálnak, hogy álljak meg, és ne viselkedjek így, de nem hallgattam, csak becsaptam magam mögött a bejárati ajtót.

Már csak apa volt ott, Jinyoung szülei már elmehettek.

- Mi van, kicsim, mi volt az a hangoskodás?- nézett ki apa a konyhából.

- Semmi, fáradt vagyok- motyogtam, és ki akartam kerülni, de elém állt.

- Biztos minden rendben?

- Persze- próbáltam mosolyogni- De most megyek aludni… hosszú nap volt!- majd válaszra sem várva feliszkoltam a szobámba, és magamra zártam az ajtót. Na, most tegyenek rendet a fejemben!

*

Másnap kicsit kialvatlanul ébredtem. A két fiú egész este bombázott az üzeneteivel, hogy végül kénytelen voltam mérgemben kikapcsolni a készüléket, ha aludni is akartam, legalább pár percet. Szerencsére senki nem volt otthon, mikor elindultam a suliba, de így is nagyon lassan vánszorogtam a suli felé. Vagy tíz perccel az első óra előtt értem be, és elindultam a folyosón a szekrényemhez. Nem igazán érdekelt senki, nem néztem se jobbra, se balra, de mégis furcsán éreztem magamat, mintha mindenki engem nézne. Mi van, a szemhéjtust a számra kentem? Komolyan megőrjít ez a bámuló népség!

De még össze is súgtak, most komolyan ennyire gyerekesek? Lehet, hogy karikásak a szemeim, de ennél azért jobban nézek ki, hogy ezt kapjam…

Már nyúltam volna a szekrényemhez, hogy elforgassam a számkombinációt, mikor megakadt valamiben a kezem. Egy papírlapban. Fáradtan pislogtam rá, de ahogy sikerült bemérni, azonnal le is ment a vérnyomásom, és azt hittem, ott helyben elájulok. A folyosón közben egyre többen gyűltek mögém, és egyre nagyobb lett a ricsaj.

Miattam.

Hogy került egy olyan kép, nyomtatásban a szekrényemre ragasztva, amin éppen szilveszter éjjel csókolózok Jinyounggal, ráadásul mindkettőnk arca még rendesen látszik is? Ki a franc tette ide? A kép sarkában kivettem a szórakozóhely logóját, de már semmit nem értettem. Kwang Soo lett volna? A tegnapi miatt? Ki más tudhatott volna róla, mi történt, és gondot akart nekem okozni?

Így ezt mindenki láthatta…. mondd, hogy még álmodom…

Remegő kezekkel nyúltam a papírért, és egy mozdulattal letéptem, de nem lettem nyugodtabb. Alatta piros alkoholos filccel állt a felirat:  

DaSeom, te ribanc…

/Folyt. köv./

Yes, Sam! 6. rész /Jinyoung/

/Sziasztok! Bocsi, hogy ilyen lassú volt, és ez sem túl hosszú. Nem érzem, hogy még teljesen visszanyertem volna saját magamat, de ígérem, majd összeszedem magam. Ezen kívül még két rész lesz szerintem, nem igazán akarom tovább húzni :)/

6. rész

- Apa?- vontam fel a szemöldökömet. Nem értettem egyáltalán a helyzetet.

- Igen, ő az apám- vakarta meg a tarkóját, majd mikor látta, hogy mennyire imbolyog a férfi, gyorsan elkapta.

- Ez az én Jinyoungom…- szűkítette össze a szemét a kicsit ittas férfi- A drága fiam eljött értem…

- Ti ismeritek egymást?- kapkodta a fejét apa.

- Hát igazából…- haraptam ajkamra- A kistanárom… véletlenül futottunk össze ma este…

- Nem azt mondtad, sehova nem mész ma este? Gyanúsak vagytok nekem…- húzta össze a szemöldökét, egy kis mosollyal.

- Ne gondolj bele semmit…- forgattam a szemem, majd Jinyoungra néztem, aki igyekezte megtartani az apját- Viszont ti, öregek, honnan ismeritek egymást?

- Mondtam, hogy régi, katonai találkozó lesz. Ott, találkoztam az akkora Jung századossal. A felettesem volt! Már egy ideje meg akartam szerezni az elérhetőségét, de nem tudtam. Most végre újra összefutottunk- nevetett apa- Gondoltam, hogy meg kéne hívni őket valamikor hozzánk, hogy ti is megismerkedhessetek, de ha már titeket is összehozott a sors…

Laposan a fiúra pislogtam, hogy lássam a reakcióját, de csak fél füllel figyelhettek csak ránk.

- Nem tudom, mennyire jó ötlet… - motyogtam.

- Na majd megbeszéljük… Most vigyük őket haza!- majd átvette a sráctól az apját- Te ülj DaSeom mellé, hogy mondani tudd, merre laktok!- veregette meg a vállát, majd a két felnőtt beült hátra, kis nehézségek árán.

- Kiszállsz, mihelyst odaértünk, mi?- mondtam kicsit gunyorosan, Jinyoung felé sem fordulva.

- Magadtól is kitalálhatod, hogy merre lakunk, én majd fogok egy taxit!- jött a reposzt, mire csak a szemem forgattam, majd beindítottam a kocsit. Igazából nem nagyon beszéltünk, csak ő mondta az irányokat. Egy kedves kis családi házban laktak, annyira nem is messzi kerületben. Bár ebben a korom sötétben nem is láttam nagyon a környéket.

- Itt is vagyunk!- oldotta ki a biztonsági övet. Apával igyekeztek az apját bevonszolni a házba, elég csöndben ahhoz, hogy a felesége ne ébredjen fel. Én csak az ajtóban vártam őket. Pár perc múlva ismét megjelentek.

- Köszönjük, jó éjt uram!- hajolt meg Jinyoung apa előtt.

- Jó éjt, fiam- mosolygott vissza rá, majd elindult vissza az autóhoz. Én is fordultam volna utána, ha nem fogja meg a karomat a fiú, hogy visszatartson.

- Figyelj… DaSeom… A mai este, amiket mondtam… sajnálom, semmivel nem akartalak megbántani…- állt velem szembe, és mélyen a szemembe nézett.

- Én sem akartam kiabálni….- motyogtam halkan, fejemet lehajtva. Kicsit felnevetett, mire felkaptam a tekintetemet.

- Ki gondolta volna, hogy ennyire nem tudunk megszabadulni egymástól…

- Nem is nagyon próbálkoztunk… kéne?- suttogtam elhaló hangom. A szemei megbabonáztak.

- Nem tudom…- lépett volna közelebb, de még időben észbe kaptam, és hátráltam gyorsan egy lépést, és ismét lesütöttem a szememet.

- Jó éjt!- majd gyorsan kitéptem a karomat a markából, és az autó felé rohantam.

Apa már kicsit be is pilledt a kocsiba ülve, így csendesen szálltam be, de még mielőtt elhagytam volna a helyszínt, muszáj volt egy utolsó pillantást vetnem a házra. A világító ablakban láttam még egyszer Jinyoung sziluettjét.

*

- Kislányom, ébresztő!- jutott el hozzám apa hangja, mire mérgesen morogtam egyet.

- Hagyjál…- motyogtam vissza.

- DaSeom, már dél van. Estére meghívtam a Jung családot vacsorára, és mivel anyád még mindig nincsen a háznál, szeretném, ha főznél valami finomat!- rántotta le rólam a takarót.

- Hogy főzzek?- pislogtam fel, majd leesett a merészebb elképzelés is- A JUNG CSALÁD?- visítottam, hirtelenjében felülve.

- Igen. Mivel tegnap kiderült, hogy ismeritek ti is egymást Jinyounggal, gondoltam összehozhatnánk egy találkát. Hisz tegnap végülis nem sikerült olyan sokat beszélgetnem a századossal…

- De hát… Ez nem jó ötlet!- ráztam a fejem rémülten. Hogy Jinyoung idejöjjön? Az ki van zárva.

- De hát miért? Hisz tegnap is olyan aranyosak voltatok egymás mellett.

- Apa, ő a tanárom. Ha bármilyen pletyka kap szárnyra, akkor…

- Mégis, ki tudná meg? Az apád már vén ahhoz, hogy olyan oldalakra posztoljon, mint amikre ti, fiatalok szoktatok…- borzolt a hajamba- Ne félj, semmilyen pletyka nem fog elindulni. Az apukád amúgy is vigyáz rád, rendben?- tartotta viccesen a kisujját.

- Rendben… De csak vacsorát főzök, táncelőadást nem tartok…- szálltam ki nagy nehezen az ágyból.

Gyorsan bekaptam valamit reggeli és ebéd gyanánt egyszerre, majd belegörnyedtem a szakácskönyvbe, hogy találjak valami egyszerű, de nagyszerű kaját, és közben végig azt mantráztam magamba, hogy Jinyoung úgysem fog eljönni, hisz vágja mi a szitu, és hogy nagyon nem jó ötlet minket összezárni.

Végül elég guszta lett a vacsora, amit mégis abban a szellemben csináltam, hogy mi van, ha a fiú/férfi, ki minek tekinti, mégis eljön. Nehogy már azt mondja, hogy még főzni sem tudok. Ne keressetek bennem logikát, mert nincs. Miért készültem ilyen lelkesen, mikor neki is megmondtam, hogy ez lehetetlen közöttünk? Nem tudom…

Apa azt mondta, hogy este hétre jönnek, és már hatra befejeztem a dolgokat, még a lakást is tessék-lássék kitakarítottam. Ez azt jelentette, hogy mindent bedobáltam oda, ahol nem látták. Az vesse rám az első követ, aki még sosem csinált ilyet…

Fél hétkor csörgött a telefonom. KwangSoo nevét láttam, mikor rápillantottam. Már leráztam Jolie-t is és HeeJunt is, akik el akartam ma este hívni iszogatni valahová.

- Szia!- vettem fel a telefon végül. Ha nem veszem fel az gyanúsabb. Bevallom, átfutott az agyamon.

- De rég hallottam a hangodat…

- Alig 24 órája…- forgattam a szemem.

- Azért hiányzott…- hallottam, hogy mosolyog. Hirtelen mintha a szívembe facsartak volna.

- Miért hívsz?- úgy döntöttem, inkább erre nem reagálok semmit.

- Visszajöttem. Van kedved találkozni most velem? Elmehetnénk… valahová kettesben- mintha kicsit feszengett volna.

- Uh… most nem alkalmas. Találkozóm van valakivel.

- Jolie-val?- kérdezett rá.

- I… igen- vágtam rá, és felírtam az agyam egyik kis noteszébe, hogy értesítsem Jolie-t, mert fedeznie kell.

- Ez esetben nem rondítok bele a csaj buliba. Vigyázzatok magatokra ma este.

- Így lesz… Holnap, suliban találkozunk. Délután elmehetünk valahova- mosolyogtam.

- Rendben, akkor holnap randizunk- majd letette, mielőtt helyesbíthettem volna, hogy ez nem randi.

Fejemet megrázva dobtam le a telefont a kanapéra. Nem, nem becsapás, amit csinálok. Csak így vagyok biztonságban. Már emeltem volna fel a telefont, hogy gyorsan írjak egyet Jolie-nak, de apa megakadályozott, aki szerint a terítés közben nagyon jó munkát végeztem, csak az evőeszközöket felejtettem el. Így ezt gyorsan pótolni kellett. Aztán még egy csomó minden mást. Hiába…. anya nélkül nehéz volt otthon. De őt csak másnapra vártuk haza.

A Jung család csak 5 percet késett. Az anyuka kedves, nagyon csinos nő volt, nem látszott meg rajta a kor egyáltalán. Jinyoung apja, ezúttal józanon, sokkal inkább megbízható férfinak tűnt. Láttam a szemén a néma könyörgést, hogy ne nagyon emlegessük a legutóbbi éjszakát, mikor kicsit kirúgott a hámból. El is gondolkoztam, hogy vajon ki viseli náluk a nadrágot.

Végül pedig… mikor már azt hittem, hogy tényleg csak kettecskén jöttek, hirtelen megjelent az ajtóban Jinyoung is.

- Bocsánat, csak jó parkolóhelyet kerestem…- szabadkozott, miközben levette a cipőjét.

- Minden rendben, gyertek beljebb!- invitálta őket apa, én meg kicsit szerencsétlenül elálltam az útból. A felnőttek azonnal a nappaliba indultak, szinte rögtön valami régi témát előhozva, én csak álltam ott, és néztem a fiút, aki szintén engem fürkészett.

- Nem tudtam kikerülni, pedig otthon akartam maradni…- mondta halkan.

- Megértem… sebaj… csináltam elég kaját, szóval még az asztalhoz férsz...- nyeltem egyet, így nem sikerült teljesen fél vállról a mondat.

- Te főztél?- mosolyodott el halványan.

- Igen, csak nem meglepődtél?

- Én? Meglepődni? Ha rólad van szó, semmi nem lep meg!- majd megfogta a vállamat, a nappali irányába fordított, és elkezdett tolni felé, a felnőttek után- Ha eltűnünk, még a végén azt hiszik, hogy…- itt megakadt, és elgondolkozott.

- Még azt hiszik, hogy máris unokákat gyártunk nekik…- fejeztem be morogva, mire kicsit felnevetett, majd morgott valamit, amit nem igazán tudtam kivenni, de valami olyasmire hasonlított, hogy „nem is olyan rossz ötlet.”

A nappaliból máris átköltöztek az étkezőasztalhoz, és le is telepedtek.

De mihelyst megjelentünk, a figyelem ránk irányult.

- Te vagy DaSeom, igaz?- nézett rám a nő, kedves szemekkel.

- Igen- ültem le az asztalhoz.

- Hallottam, ti is ismeritek egymást a fiammal… hol találkoztatok először?

- Hát először…- gyorsan végigpörgettem az agyamban, hogy történt, majd segélykérően Jinyoungra néztem.

- Nyugi, DaSeom, a szüleim nem esznek embert…- nevetett a fiú lazán- Először egy bulin találkoztunk. Szilveszteri bulin… Ahol azt mondta, hogy egyetemista… és később ő lett az, akit ebben az évben megcsókoltam…

- Jinyoung!- csattantam fel, mikor leesett, hogy pont most mondta el, amit nem igazán szívesen teregettem volna ki a felnőtteknek.

- Jinyoung? Azt mondtad, többé nem hívsz így!- vigyorodott el, mire még mindig csak tátogni tudtam- Amúgy meg semmi gond, ez csak a családunk- majd mikor látta, hogy jelenleg nem vagyok képes választ adni, akkor visszafordult, és folytatta- De aztán az expasija, mikor ezt meglátta, akkor odajött, és behúzott nekem egyet. DaSeom pedig felszívódott. Legközelebb mikor találkoztunk, akkor kiderült, hogy csak egy gimis lány, én pedig pont az ő kistanára lettem. Hát… ennyi a történet…- mosolygott. Legalább a későbbi dolgokat kihagyta.

- Miért nem mesélted eddig DaSeom?- nézett rám apa döbbenten.

- Mert én eddig abban a hiszemben éltem, hogy ez magánügy…- néztem szúrós szemmel a fiúra.

- Ugyan már kedveském! A családra mindig számíthattok! Akkor ti most együtt vagytok!?- csacsogott az anyuka- Mindig is egy hozzád hasonló lányt képzeltem el a fiamnak…

Most komolyan mindenki megőrült?

- Dehogy!- vágtuk rá egyszerre, nagyon gyorsan. Ez legalább szinkronban volt.

- De hát miért?- kíváncsiskodott Jinyoung apukája.

- Mert… amúgy nem érdeklődünk egymás iránt. Csak barátok vagyunk- mondtam gyorsan, mielőtt a fiú még több dolgot kitálalt volna- Már amennyire barátkozhat a tanár a tanítványával.

- Így van!- bólintott Jinyoung is, de megéreztem lábát az asztal alatt. Csak kicsit bökte meg vele a vádlimat, de eléggé, hogy tudjam, szándékos volt. Dühösen felnéztem rá, de ő csak csibészes vigyort villantott.

Mi a franc ütött belé? Tegnap nem lezártuk a kapcsolatunkat?

- Legjobb lesz, ha hozom a vacsorát!- sóhajtottam, mert úgy gondoltam, ha betömik a szájukat kajával, akkor kevésbé leszek én téma… Még inkább mi.

Végül persze nem maradtak csendben. De nem is volt zavaró, mert az én számban mindig volt valami, így csak a fejem rázásával és bólogatással tudtam kommunikálni. Jinyoung is csak néha szólt hozzá a dolgokhoz. De akkor is olyan félreérthető dolgokat, amiket a többiek bár nem érthettek, én pontosan tudtam, hogy az eddigi közös élményeinkre utal vele. Hát szép, mondhatom…

- Hozok még inni!- álltam fel az asztaltól, mikor már láttam, hogy megint nyitná a száját, és gyorsan kisiettem a konyhába. Felkaptam egy rostos üdítőt, felráztam, és felbontottam, majd egy szénsavas vízért nyúltam.

- Finoman főzöl- hallottam a hátam mögül a hangot, mire kicsit ledermedtem.

- Nem tudtál megülni a fenekeden?- pillantottam hátra Jinyoungra a vállam fölött.

- Mit tegyek, egy percet sem bírok ki nélküled!- szorította színpadiasan a szívére a kezét.

- Chh- fintorogtam rá, de egy apró mosolyt nem tudtam elrejteni, és kicsit transzban felráztam a vizet is, majd abban a pillanatban, mikor elfordítottam a kupakját, mint egy gejzír előtört a bubis víz, és megtámadott.

Rémülten visítottam fel, hátam mögött meg hangos röhögést hallottam. Dühösen toppantva vágtam le az asztalra az üveget, és mérgesen pillantottam a srácra.

- Hé, ne nevess!

- De hát ha nevetséges vagy, akkor mit tegyek?- vont vállat vigyorogva.

- Nevetséges?- fújtattam sértetten.

- De mindezt aranyosan…

- Nézd…- haraptam ajkamra- Ezt megbeszéltük… ha tegnap nem derül ki, hogy a szüleink régről ismerik egymást, akkor már semmi közünk nem lenne egymáshoz… Ne kezdjük előröl, csak fájni fog a végén. Ha neked nem is… nekem igen- sóhajtottam, mire pislogás nélkül meredt rám, majd felsóhajtott.

- Át kéne öltöznöd…

- Igen…- bólogattam.

- Várj egy percet!- felkapta az üdítőt és a vizet, és kivitte az étkezőbe, onnan hallottam a hangjukat.

- Mi volt ez a visítás?- kérdezte apa.

- Csak agresszív volt a szénsavas víz!- nevetett Jinyoung- DaSeom megmutatja azt a feladatot a matekfüzetben, amit nem értett…

- Rendben, menjetek!- mondta apa.

Hogy mi? Ez most mi a francért…?

A fiú visszatért hozzám, és rám mosolygott.

- Mehetünk?

- Te nem vagy normális!- csóváltam a fejem- Most a szobámba akarsz jönni? Ott nem tettem rendet…

- Nem is leendő feleséget jöttem nézni!- csúszott ki a száján, ami ismét szíven ütött, és láttam, hogy ő sem így tervezte. Igen, már tisztáztuk, hogy nem akar tőlem nagyon semmit, de akkor miért ilyen? Ha meg csak meg akar fektetni, azt pont nem családi vacsora idején kéne…

- Egy seggfej vagy!- közöltem vele, majd sarkon fordultam, és a lépcső felé siettem, ahol az emeleten a szobám volt. Hallottam, hogy követ, de nem érdekelt. Szobámhoz érve be akartam vágni előtte az ajtót, de még időben megfogta az ajtót, és betolta, hogy be tudjon lépni.

- Figyelj, DaSeom…- akarta megragadni a karomat, de elhúzódtam tőle.

- Át kell öltöznöm.

- Beszéljük meg…

- Ameddig beszélünk, jobban szeretném, ha a szemembe néznél, nem vizes pólóban közszemlére tenni a minyonos melltartómat…- sóhajtottam, majd mikor láttam, hogy nem moccan meg, előkaptam egy másik pólót a szekrényemből, és egy nadrágot kezdtem kutatni.

- Amúgy meg… mindent értek a matekban- mondtam hirtelen.

- Jól tudom… te nem jössz általában oda órák után, hogy korrepetáljam…- forgatta a szemét- Mint az egyik osztálytársad… Valami…

- Sun Hye…- feleltem. Csak ő lehetett. Más akkora ribanc nem is volt. Ő biztosan kihasználná most a lehetőséget, és azonnal rávetette volna magát Jinyoungra. Bár én is ilyen lazán venném a dolgokat, és belemennék a dolgokba úgy, hogy ne vágyjak mellette valami többre- Próbálkozz nála… És mire visszajövök, készíts elő magadban valami magyarázatot, hogy miért szúrtál engem ki, hogy kiéld rajtam a szeszélyeidet- majd kirántottam egy farmert, és a fürdőbe vágtattam, ami a folyosó végén volt. Gondosan bezárkóztam, és a homlokomat a csempének döntöttem.

Túlságosan is megkedveltem már, amiért minden egyes szava még jobban fájt...

Oké, megoldom!- gondoltam végül két perc múlva, majd, mivel a szobámban egyedül hagytam a srácot, és ott voltak olyan dolgok is, amiket szerettem volna magamnak megtartani, ezért gyorsan átkaptam a száraz ruhát, és már indultam is vissza a szobám felé. Halkan mentem, hátha az ajtó résén keresztül láthatom, mit csinál, de amit én nyitva hagytam, az most zárva volt. Felhúzott szemöldökkel nyitottam volna be, de ekkor eljutott hozzám a hangja.

- Adelaine! Komolyan, fejezd be, mindjárt visszajön!- mondta kicsit ingerülten, de halkan. alig hallottam. Nem értettem, mi a francot csinál, de aztán leesett, hogy valószínűleg telefonál. Közelebb húzódtam az ajtóhoz- Persze, hogy nem csináltam vele semmit, elvégre még csak egy… kislány…- jött a hangja.

Mintha valami tompa, sok fájdalmat okozó tárgyat szúrt volna a szívembe.

- Nézd, mondtam, hogy ez lehetetlen, mert ő csak egy kis gimis liba, és ha kiderülne, hogy bármi közöm van hozzá, akkor aztán hallgathatnánk életünk végéig, és érezhetnénk magunkon a megrovó tekinteteket…

Gimis liba?

- Adel, hagyd abba! Ezerszer jobb csajokat is találnék, bárhol… Hozzám valókat...- lett ingerült, ahogy én is.

- Na, ide figyelj… ne próbáld megoldani az életemet… A francba Adel…. Ez a csaj nem is kedvel engem… Észre sem veszi, hogy… Jaj, ne hagyd, hogy kimondjam… A rohadt életbe, azt hiszem belezúgtam… Igen, belezúgtam ebbe a kiscsajba…- szemem elkerekedett, akkor most az egész...- És igazából a helyzet az, hogy nem is távolodni akarok ezért tőle, hanem még közelebb kerülni hozzám. Mindent tudni akarok róla… Basszus, annyi csajom volt már, és ő egyszerűen kifogott rajtam. Ezt még egyik sem érte el, hogy ennyire… magamhoz akarjam láncolni, hogy csak velem lehessen… - sóhajtott, én meg csak álltam ott földbe gyökerezett lábakkal, majd lassan benyitottam, és hálát adtam, hogy nem nyikorog, így nem láthatott, mert az ablakon bámult kifelé, füléhez tartva a telefont. Lassan, a vastag szőnyegen mögé sétáltam, miközben csak hallgattam a sok sületlenséget, amit összehordott- Nagyon kedvelem… de hagynom kéne, hogy azzal jöjjön megint össze, aki hozzá való… Nem akarom ekkora bajnak kitenni… Borzalmas vagyok, hogy itt vagyok a szobájában most is, és nem mondhatom el mindezt neki, mert... nem akarom bajba keverni... Csak így meg undorító embernek tart... A francba, hogy így alaku…- de nem tudta tovább folytatni, mert két karomat hátulról a derekára fontam, és szorosan megöleltem, arcomat hátába fúrva. Éreztem a mély lélegzetet, amit a meglepettségtől vett.

- Adel, visszahívlak!- majd leejtette a földre a telefonját, nem is foglalkozva vele, majd kezeimre simította az övét, és hangosan kifújta az előbb beszívott levegőt majd pár perc, vagy csak pillanat múlva kicsit erőt fejtett ki rá, hogy le tudja fejteni magáról, mert szembe akart velem fordulni. A szeme kicsit zavarodott volt.

- DaSeom… te meg mióta…?

- Elég régóta…- feleltem be sem fejezett kérdésére.

- De hát…- látszott, mennyire zavarban van.

- Gimis liba?- húztam kicsit el a számat.

- Figyelj…

- Tudom… az vagyok. Egy hisztis, sértődékeny, hirtelen, gimis liba…- néztem mélyen a szemébe- Amit a telefonba mondtál, az…

- Az elég gáz volt… neked akartam elmondani őket előbb, nem úgy, hogy így halld…

- Így valahogy őszintébbnek tűnt… Szóval… igaz?- néztem pislogás nélkül arcát.

- Hogy igaz-e? Hogy kedvellek?- kicsit felnevetett, mire bevallom megrémültem, hogy színjáték volt az egész.... megint- Istenem, olyan bolond vagy! Teljes mértékben. Vak vagy, ha nem látod, hogy nézek rád, már első alkalomtól fogva. Nem tudom, mi van benned, amiért ennyire ragaszkodok hozzád. De úgy tűnt, te félreértettél… És már valamennyire vissza is pártolhattál Kwang Soo-hoz. Amiért nem tudlak hibáztatni. Mert… Ő hozzád illőbb, és megértem, hogy nem akarsz olyan emberrel lenni, aki csak a bajt hoz a fejedre…

- Ó, Jinyoung!- sóhajtottam, majd ismét derekát átölelve, ezúttal a mellkasába fúrtam a fejemet, jól esően szippantva férfias illatából- Most akkor ki a vak? Imádom a veszélyt, amit okozol nekem!

/folyt.köv/