- Azt mondtam, nem!- csattantam fel az étkezőasztalnál.
- De, igenis így lesz- fonta össze a karját anyám.
- Hogy tehetitek ezt velem? Ez... ez egyszerűen elfogadhatatlan. Nem mehetek egy kávézóba dolgozni. Szöul egyik legjobb vállalkozása van a kezetekben, ne hogy már dolgoznom kelljen, ráadásul mint pultos lány!- akadtam ki- Amúgy meg, nyár végén Új-Kaledóniába megyek a barátaimmal. Ezt is belekalkuláltátok?
- Még nem engedtünk el sehová- szólalt meg apám is, aki eddig csak némán figyelte az eseményeket- És ha továbbra is ilyen leszel, akkor nem is fogunk.
- Nem tarthattok itt, pár hónap, és 18 éves leszek!
- Míg nálunk laksz, a mi szabályainkat kell követned!- mondta szigorúan az anyám- Talán a mi hibánk is, hogy túlságosan elengedtük a gyeplőt a nevelésedben, elkényeztettünk. De amit a tanáraid is mondanak rólad, hogy milyen pimasz tudsz lenni, ráadásul akikről azt hiszed, hogy alattad állnak a ranglétrán, egyszerűen csak átgázolsz rajtuk, ez mind elfogadhatatlan. Neked ebben a helyzetben, példát kéne mutatnod a körülötted lévőknek, nem visszaélni a helyzettel. Elhiszem, Yoora, hogy azt hiszed, jobb vagy náluk, de apáddal rájöttünk, ha még most, nem teszünk semmit azért, hogy megváltozz, később sem fogsz elboldogulni az életben. Szerinted olyan sokan akarnak majd egy ilyen személyiségű lánnyal barátkozni.
- A barátaim igenis kedvelnek!- akadtam ki. Most talán azt állította, hogy a pozícióm miatt lennének velem? Az ki van zárva!
- Elhiszem, de gondolnod kell a jövődre is. Ha a nyáron egy kávézóban dolgozol, megismerheted az embereket, és megtanulhatod, hogyan kell alkalmazkodni hozzájuk. Javadra fog válni.
- És miből gondoltátok, hogy én ebbe bele megyek?- vontam fel a szemöldökömet. Elvégre mégsem kényszeríthetnek, nem igaz?
- Ha nem dolgozol, nem mehetsz Új-Kaledóniába. Ez az üzlet. Ha jól viselkedsz, és nem rúgatod ki magadat már az első héten, akkor hamarabb befejezheted, mint a nyár vége, és mehetsz, ahová akarsz- vázolta fel a helyzetet apa. Ez már zsarolás, nem?
- Most akkor tényleg azt mondjátok, hogy egyetlen lányotokként, kávét kell főznöm, és embereket kiszolgálnom?- mondtam, mintha ez lett volna a világ legundorítóbb dolga. De mivel nem is voltam ilyesmihez szokva, nekem tényleg az volt.
- Igen. Nem messze van egy kávézó, a neve Moonlight Coffee, ismerjük a tulajdonost, és meg is beszéltük már a részleteket.
- Remek!- húztam el a számat, és agyamat menekülési útvonalakon járattam- És mikor is kéne kezdenem?
- Holnap.
- Holnap... még jó hogy nem indulás előtt egy órával szóltatok!- nyögtem.
- Nem értem, miért állsz így hozzá- állt fel anyám, és elkezdte leszedni a tányérokat az asztalról, mivel ebéd után voltunk- Mindig azt mondod, hogy te bármire képes vagy, amit elhatározol. Talán megijedsz egy kis munkától?
- Ez nevetséges- álltam fel, és a tenyeremet az asztallapra támasztottam- Nem félek tőle. Megcsinálom. De soha többet ne merjetek ilyet a nyakamba akasztani. Bebizonyítom, hogy rendes is tudok lenni az emberekkel. Aztán már készülhettek is, hogy augusztusban nem leszek itthon- fordultam meg, és viharzottam fel a szobámba.
Igen, talán a történet még kicsit ködös azoknak, akik nem ismertnek. A nevem Kwon Yoora, nemsokára betöltöm a 18-at, és a szüleim irtó gazdagok. Szöul legelitebb sulijába járok, és valóban sok mindent megengedek magamnak. Bár ez nem tudom, hogy mennyire az én hibám. Elvégre mindenhonnan azt látom, hogy a magamfajtának vagy taposni kell, vagy eltaposnak. Én elhatároztam még egykor, mikor bekerültem abba a sznob suliba, hogy engem nem fognak földbe tiporni. Hát talán ez a története annak, hogy most miért is voltam ilyen, amilyen. De azt álmomban sem gondoltam volna, hogy a szüleim frankón bedugnak egy ilyen helyre. Na de majd meglátják, hogy nem vagyok olyan, mint amilyennek hiszik!
Belenéztem a tükörbe, és a látványtól elmosolyodtam. Igen, még mindig ugyanolyan tökéletes vagyok, mint mindig. Nem lesz itt semmi baj!
*
- Maga Kwon Yoora?- kérdezte a 40 körüli, barátságosan mosolygó nő, akit a főnökömnek kellett ezentúl tekinteni. Bent ültem az irodájában anyával, fekete fehér ruhában, lazán összefogott hajjal, ölemben egy köténnyel, amit az előbb nyomtak a kezembe, miszerint a kiszolgálás alatt mindig viselnem kell.
- Igen, asszonyom- mosolyogtam rá tündérien, hogy anyám is lássa, milyen JÓL NEVELT vagyok. Elvégre ez a legfőbb probléma, nem igaz?
- Ért valamennyire a kávéfélékhez, és elkészítésükhöz?- kérdezte a nő.
- Nem igazán van tapasztalatom benne- feleltem őszintén. Hahó, elvégre én mindig csak a pult másik oldalán álltam.
- Sebaj, nem nehéz az ilyesmi. Majd megkérjük a másik alkalmazottat, hogy mutassa meg neked a dolgokat. Ő már régebb óta dolgozik itt, járatos az ilyesmiben. Nem lesz gond.
- Rendben. Igyekszem majd gyorsan tanulni!
- Reméljük, hogy jól fogod magad te is érezni!- mosolygott rám a nő.
Hát persze, hogy jól érzem magam, már most legszívesebben felvágtam volna az ereimet...- de azt csak gondoltam, kívülre egy mosolyt húztam fel, és bólintottam. Kezdődhet a kálváriám...
Még pár fontos tudnivalót soroltak el, aztán anyám elköszönt, és ment dolgára. Egyedül hagyott.
- Gyere, bemutatlak annak, aki be fog tanítani- intett a főnököm, és kivezetett a kávézóba. Nem rémlett, hogy valaha is betértem volna ide, de utólag bántam. Gyönyörű, hangulatos kis hely volt, gyönyörű faburkolattal, szép képekkel, és megfelelő mennyiségű szobanövénnyel. A pult mögött most egy sötét hajú srác állt, nem túl magas, se nem is alacsony, és nekünk háttal, éppen egy kávéfőzőt törölgetett. Jöttünkre hátrafordult, és... Istenem, mennyire édes arca volt. És az a mosoly... Képes lettem volna belefeledkezni, bár engem nem érdekeltek az ilyen fiúk. Anyáék ugyan sosem sulykolták belém, hogy márpedig a Samsung vezérigazgatójának rokonával kell házasodnom majd, sosem adtam lejjebb a saját "rangomnál".
- Chang Hyun, bemutatom neked Yoora-t. Mától itt dolgozik. Kérlek, mutasd be neki itt a feladatokat, és segíts neki, mert még járatlan a dolgokban. Yoora, ez itt a legjobb alkalmazottunk, egy évvel idősebb nálad, biztosan jól kijöttök majd. Sokat tanulhatsz tőle. Most magatokra is hagylak. Ha valami baj van, az irodába vagyok délig!- mosolygott még egy utolsót, majd magunkra hagyott.
A srác továbbra rám bámulva állt, a kis mosolyával, ami kicsit manós külsőt kölcsönzött neki. Na nem mintha nem lett volna még így is magasabb nálam, ami ugyan nem nehéz, tekintve, hogy én alig voltam 160 cm.
- Sokat hallottam rólad tegnap. Akkor mondták, hogy jössz. Nagyon örülök, hogy megismerhetlek!- mondta végül- A nevem Chang Hyun, de mindenki csak Ricky-nek szólít, szóval te is tegyél így.
- Én is örülök. Valójában semmi tapasztalatom kávéfőzés terén, általában megcsinálta valaki más nekem, de... most ilyen helyzet áll fent. Remélem majd segítesz, mert ha egyedül maradok, akkor bizony nem nagyon lesznek visszatérő vendégek...- simítottam végig a pulton szórakozottan, de azért próbáltam a hangommal elérni, hogy tudja, hogy nem játszunk egy kategóriában.
- Ne aggódj, kézben tartom a dolgokat- mosolyodott el, mintha észre sem vette volna rejtett utalásomat, és végignézett rajtam. Az igazat megvallva, elég alaposan. Már én kezdtem zavarba jönni. Megszoktam, hogy megnéznek a fiúk, elvégre tudtam magamról, hogy szép vagyok. De azért mikor a mellemet kezdte stírölni, az kicsit sok volt.
- Tetszik, amit látsz?- tettem csípőre a kezemet.
- Nem rossz. Csinos... - bólogatott.
- Azért mégsem kéne ennyire bámulni a melleimet!- horkantottam fel, mire meglepődve a szemebe nézett.
- Ugyan már, ki nézi a melledet?!- biccentette félre a fejét, majd a nyakamhoz nyúlt- Csak épp arra gondoltam, hogy megkérlek, vedd le a nyakláncodat, mert belelóghat bizonyos dolgokba- erre vörösre gyulladt a fejem. Ez eléggé kellemetlen volt- És most ismertetem a szabályokat-folytatta- Itt nincs nyafogás, nincs grimaszolás, itt nincsen, anyuci-apuci pici örököslánya vagyok. Itt mindenki egyenlő, sőt, te még jóval kevesebb vagy itt nálam. Ne csinálj semmi veszélyeset. Itt az első a vendég. Eddig világos?- kérdezte még mindig mosolyogva.
Hogy a fenébe... Egy pillanat alatt elvesztette a szemebe az aranyos srác imidzset. Hát milyen fiú az, aki előbb foglalkozik a hülye szabályaival, mint... öhm... az én mellemmel. Igen, idegesített, hogy azt hittem, azt nézi, de eddig minden fiúból képes voltam kiváltani egy bizonyos fokú tiszteletet és csodálatot. Ez a srác úgy tűnik magasról tojik a fejemre. És ez felhúzott.
- Tudod te, ki vagyok?- kérdeztem értetlenül.
- Nagyon jól tudom, édesem!- sóhajtott fel- Életed problémája, hogy eljuss Bora-Borára...
- Új-Kaledónia- szóltam közbe.
- Tök mindegy... és ezért itt bizonyítasz apuciéknak, hogy elengedjenek. Szóval azt ajánlom, hogy ne nagyon lázadozz, mert itt én vagyok az, akinek a szava számít. Csak csináld azt, amit mondok, és akkor elmehetsz álmaid útjára. Rendben?
- Ki a fene vagy te?- kapartam még mindig az államat a padlóról. Nem szoktam meg, hogy így beszéljenek velem. Pláne egy ilyen srác.
- Már mondtam, a nevem Ricky. És most megmutatom a legfontosabb dolgokat, amik nélkül itt semmire sem mész.
A következő fél órában, még nyitás előtt elsorolta, hogy milyen kávét hogyan kell főzni, milyen csészébe kell rakni, mennyi tejszínhabot rakjak rá, a teasütiket hogyan tegyem igényesen a tányérokra. Igazából hidegen hagyott, épp hogy csak nem szóltam be neki minden mondatnál, míg ő teljesen beleélte magát a magyarázásba. Jó, lehet, hogy az első pár percben sikerült megutáltatnia magát a fiúnak, de attól még mindig édes volt, ahogy magyarázott. Már akinek ez a típus jön be.
- Felfogtad?- kérdezte végül kedvesen.
- Nem, totál gyengeelméjű vagyok- morogtam, és legszívesebben megrugdostam volna, amiért igaza van. Itt én még csak egy kis senki voltam. Például asztalt kellett törölgetnem, még az utolsó pár percben, mielőtt vendégek jöttek volna be. Hiába tiltakoztam volna, akkor akár be is pöccenhetnek itt rám, és viszlát kávézó, viszlát Új-Kaledónia!
- Nagyobb beleéléssel!- állt mellém Ricky.
- Majd nagyobb beleéléssel belefojtalak egy csésze kávéba, Hobbit!- morogtam, de amilyen szerencsétlen voltam, meghallotta.
- Ez új, ilyet még nem hallottam- bólogatott elismerően.
- Igazából talán jobban hasonlítasz, Dobby-ra, a házimanóra!- jöttem bele, mert jó volt valakit szidni.
- Esetleg még pár gúnynév, vagy befejezted, és tovább törölgeted az asztalokat?- kérdezte, mintha valami fogyihoz beszélne.
- Majd szólok, ha eszembe jut valami egyéb- mosolyogtam rá bájosan, de egy fintorral jelezte, hogy értette az iróniát.
- Mondd csak, tudsz rajzolni?- kérdezte pár perc múlva.
- Tudtommal ez egy kávéház, nem valami Da Vinchi önképzőkör- húztam el a számat, miközben megfordítottam a NYITVA táblát, jelezve a vendégeknek, hogy már szabad a bejövetel.
- Sejthettem volna...- csóválta a fejét, és visszahívott a pultba.
- Ma reggel még együtt csináljuk a dolgokat, ha láttam, hogy belejöttél, akkor hagylak egyedül is dolgozni.
Nem sokára be is jöttek az első vendégek. Ricky hagyta, hogy én vegyem fel a rendelést, és mikor az egyikük kapucsínót rendelt, Ricky nagy lendülettel vetette bele magát a készítésébe. Láttam, hogy valamit még szöszmötöl a habbal, aztán mikor a tálcára rakta a csészét, hogy vigyem ki, elhűltem. A habba egy gyönyörű virágminta volt rajzolva. Láttam már ilyeneket, de sosem tudtam elképzelni, hogyan készíthetik. Szóval ezért kérdezte, hogy tudok-e rajzolni.
- Ezt te csináltad?- kérdeztem döbbenten.
- Csukd be a szádat, és vidd ki a rendelést. Ha lehet, ne ess közben hasra- kacsintott rám, mire én felhúztam az orrom. Csak azért is mosolyogva és kedvesen vittem ki a tálcát. Meg is kérdezték a vendégek, hogy új vagy-e, mire mondtam, hogy ez az első napom. Nyilván visszajárnak ide. Mondjuk Ricky kávés csodája valóban nem mindennapi volt.
- Gratulálok, kisasszony, kiszállította élete első rendelését, és nem tört le a karja!- pimaszkodott a fiú, mikor visszaértem.
- Csak tudnám, miért vagy ilyen rossz véleménnyel rólam!?- sziszegtem neki, hogy a vendégek ne hallják.
- Amit eddig láttam, pont elég volt- vont vállat- De ha ügyes leszel, megmutatom, hogyan kell kidíszíteni a kávékat.
Bólintottam, elvégre tényleg kíváncsi voltam a folyamatra. A srác lehetetlen természetét meg majd valahogy csak kibírom. Vagy esetleg az éj leple alatt feldarabolom, és kidobom a Han folyóba.
Délután már több vendég volt. Voltak, akik elvitelre kérték az italokat, azoknak papír pohárba öntöttük és adtuk, akik meg bent fogyasztották, azoknak csészébe vittük ki. Nem volt olyan nagy forgalom, hogy sorok álltak volna, viszont mindkettőnknek mindig volt feladata. Amikor meg épp nem jött senki, mi is leültünk egy kicsit enni, vagy csak pihentetni a lábunkat.
Elég hamar ment az idő, bár nem mondtam volna, hogy teljesen élveztem, de képes voltam néha pár percre belemerülni a munkába, anélkül, hogy arra gondoltam volna, hogy mennyire kényszer.
Mikor 5 körül hangosan korgott a gyomrom, akkor Ricky felvont szemöldökkel rám nézett, majd felém tolta a kekszes zacsiját.
- Vegyél, ha éhes vagy!- mondta unottan, mire félretéve a büszkeséget, miszerint "én nem eszek a kajádból, seggfej!", vettem párat, és megettem.
- Áá, Park asszony!- vigyorodott el hirtelen a fiú az ajtó felé nézve. Egy idősebb ahjumma jött be, mosolyogva nézve a fiúra.
- Ricky, drágám, készíts nekem egy finom kávét, mint szoktál!- lépett a pulthoz.
- Máris. Ma is nagyon csinos, Park asszony!- bókolt a fiú, mire a néni áthajolt a pulton, és megcsipkedte az arcát.
- Te meg most is ugyanolyan édes vagy, Ricky!- kuncogott, majd leült egy asztalhoz. Nem tudtam visszatartani a nevetésem, kitört belőlem, mire a fiú kicsit pironkodva felém fordult.
- Abba lehet hagyni!
- Ijesztő a rajongói klubod- suttogtam gúnyosan.
- A tied ijesztőbb- intett egy asztal felé, ahol 3 srác bámult engem kitartóan- Lehet, hogy tényleg jó biznisz leszel. Csak kirakunk az üzlet elé, és majd vonzod az ilyen agyatlan srácokat, akiket elbűvöl egy üres fej és édes nevetés...- majd megfordult, és csinálta a kávét. Hú, Ricky! Egyszer még nagyon fejbe váglak!
*
9-kor zártunk, és már fáradt voltam nagyon. Ricky nem nagyon volt kedves velem, vagyis néha azt mondta, hogy ezt nem csinálom rosszul, vagy ügyes vagyok, hogy nem rontottam el, de hát ezzel mit kezdjek... ebből látható, hogy az ellenkezőjére számított, ami nem túl jövedelmező nekem.
A főnöknő is bejött később, elköszönt tőlünk, és ment is dolgára. A fiúval elpakoltuk a maradék dolgot, majd mikor késznek nyilvánítottuk a dolgokat, Ricky felém fordult.
- Jó kis nap volt, ugye? Szívesen meghívnálak egy italra, az első túlélt napodat megünnepelni, de sajnos dolgom van. Na nem mintha annyira nagy kedved lenne velem tölteni az időd, ugye?
- Eltaláltad. Ebből a kávézóból kilépve, én leszek megint magasabban...- mondtam neki kicsit fellengzősen.
- Helyes. Élvezd ki a hercegnőlétet. Egészen holnap reggelig. Légy pontos!- ütögette meg az arcomat, mire csak lecsaptam a karját, majd kinyitotta előttem az ajtót. Már majdnem elindultam volna az otthonom irányába, mikor megragadta a karomat, és visszahúzott.
- Még valamit elfelejtettem- fordított magával szembe- Kérni akartalak, hogy gyere holnap egy fél órával előbb!- mosolygott eszméletlen ellenállhatatlanul. Tudtam. Mégiscsak bejövök neki. Szóval nincs baj a sráccal, és nem kell megkérdőjeleznem a nemi identitását. Még jó, hogy tudtam, mit kell ilyenkor csinálni.
- Figyelj! Elhiszem, hogy több időt akarsz velem tölteni, de...
Erre hirtelen felnevetett, hogy belém fagyott a szó. Úgy kacagott, hogy az egész utca zengett belé.
- Édes, nem akarok veled egy percet sem eltölteni. Viszont valakinek fel kell mosnia a padlót, nem igaz?- paskolta meg a vállamat- Aludj jól, Yoora, holnap fárasztó nap lesz!-intett Ricky, majd hátat fordított, és elsétált. Hát ez szép volt! Ma már nem először tiporja sárba a büszkeségemet.
Egyszer még visszakapod ezt, Ricky! Fogsz még te velem szebben beszélni!
/Folyt. köv./
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése