A metró /Az, akit te odaképzelsz/

/Nem szokásom az ilyen történetek írása, de ma valamilyen okból kifolyólag eléggé furcsa hangulatba kerültem, és úgy ötlött fel a fejembe, hogy írok egy ilyesmit. Úgy hiszem, ez egy olyan helyzet, amibe már más is belekerült. De lényegében saját tapasztalat... Ehhez nem terveztem embert, megtudjátok, ha elolvassátok, miért. Képzeljétek oda, akit akartok. :) (Azért nem azt írtam, hogy optional bias, mert a bias szót valamiért nagyon nem szeretem...) Én ezt hallgattam írás közben /

A metró

Négy percet ír a következő metró érkezését jelző táblácska. Négy egész percet. Mi az a négy perc? Semmiség. De pont egy másodpercen múlt, hogy lekéstem az előzőt. Ráadásul sietnem is kéne, már így is késésben vagyok. Ajkamat harapdálom, két pillanatonként nézem a táblát, mikor vált egy fél perccel kevesebb időre. Ha így halad ez az egész, akkor el fogok késni! Még négy megállót kell mennem innen!

Miért is kellett még egyszer átvennem a pulóveremet? Az előző is ugyanennyire megfelelt volna. És akkor most a metrón ülhetnék már. De… ezen már felesleges agyalni.

Valaki komótosan mellém sétál, fejével kitakarva a táblát, amit eddig lestem. Idegesen felsóhajtok, mire rám néz. És elakad a szavam. Jóképű férfi, nem lehet sokkal idősebb nálam. Divatosan öltözött, gyönyörű szemei vannak. Pont az ideálom. Ideálom? Sosem állítottam fel magamban férfi ideálokat, így ez elég gyenge kifejezés részemről. Voltak emberek, akik csak úgy megtetszettek, és ennyi. Ez a férfi is pont ilyen.

Rám nézve biccent egyet, mintha ismernénk egymást, majd visszafordul előre.

Azonnal megfeledkezek a bajomról. Valamiért nem tudom levenni rólam a szememet. Átfut az agyamon, hogy meg kéne szólítanom. Elég nagy a késztetés. De nem megy. Én sem tudok csak úgy megszólítani idegeneket. És én sem szeretem, ha engem idegenek zargatnak. Milyen kár, hogy nem vagyok bátrabb! Lekapom róla a szememet, de csak annyira, hogy látóteremben még benne legyen. Jó kedve lehet. Mosolyog valamin.

Ki lehet ő? Hogy hívják? Mit dolgozik? Hol él? Semmit nem tudok róla. De szeretném hirtelen mindezt megtudni. Ismét felé nézek, de mindezt azzal álcázom, mintha ismét a táblát nézném. Mikor lett ez már csak fél perc várakozási idő? Nem tudom tovább gondolni a dolgot. A metró begördül a megállóra, majd lassan kinyílik az ajtaja. Kiáramlik egy kisebb tömeg, majd mi is felszállhatunk. Fél szemmel a férfit figyelem, ő is azon az ajtón száll fel, amin én. Elég közel van hozzám.

- Kérem vigyázzanak, az ajtók záródnak!- hallatszik a hang, majd lassan a jármű is elindul. Egymás mellett állunk. Nincs már szabad ülőhely. Az egyik ülésen egy alig két éves kisfiú énekel hangosan, az anyukája próbálja csitítgatni. Megmosolyogtat. Felnézek, és tekintetem találkozik a férfiével. Ő is mosolyog. Rám. Mintha mindketten megértenénk, mintha mindketten ugyanolyan mókásnak tartanánk a jelenetet. Érzek valami furcsa szorítást a gyomromba. Elbűvöl. Ismét csak egy vékony kötél tart vissza, hogy beszélgetést kezdeményezzek vele. Miért vagyok ilyen gyáva? Miért várok arra, hogy ő szólaljon meg először? Miért? Miért? Elég értelmetlen kérdés… Tudom, meg kellett volna szólalnom. Mit veszthettem volna vele?

Megáll a metró. Csak ne szálljon még le! Ne szálljon még le! Ezért rimánkodom, és még jobban szorítom a kapaszkodót. De marad. Szerencsére. Így tovább nézhetem. Hisz annyira magával ragad. Bolondság, de elképzelem, ahogy elkezdünk beszélgetni, jól kijövünk, talán elkéri a számomat… Nem is ismerem, mégis úgy érezem, hogy egy kicsit máris beleszerettem…

Következő megállóban szabadul fel hely, de hagyjuk az idősebbeket leülni. Mi maradunk állva, mindketten a magunk gondolataiba merülve.

Megcsörren a telefonja. De kinyomja, nem veszi fel. Pedig kíváncsi vagyok a hangjára. De nem adatik meg.

Talán túl feltűnően bámulom, így inkább elkezdem a megállók neveit olvasgatni ezredszerre. Kívülről tudom, de ez a jelen pillanatban nem érdekel. 

Itt az utolsó lehetőség!- biztatom magamat- A következőnél le kell szállnod!- üvölt az agyam. És valamiért sírhatnékom támad. Nem akarom. Nem akarom elveszíteni, hiába nem is az enyém. Egy kis része sem. Mégis, ebben a pár percben olyan fontos volt nekem ő.

De a metró könyörtelen. Elérkezünk az én megállómhoz. Az ajtó lomhán kitárul, és bemondják az utca nevét. A férfi mellettem nem is mozdul. Ezek szerint ő megy tovább. Még rám néz, és eláll az útból, hogy ki tudjak szállni. Cipőm földet ér a peronon. Majd még egyszer utoljára hátranézek, hogy lássam őt. A férfit. Még egy utolsó pillanatra kapcsolódik a tekintetünk, majd a metró lassan elindul. Elindul, majd eltűnik a földalatti alagútban, ahogyan eltűnik Ő is. Furcsa érzés lesz rajtam úrrá. Mintha elvesztettem volna valamit. Hogy mit? Talán egy lehetőséget? Ha bátrabb vagyok, és megszólalok, talán másképp alakult volna?

Ilyen érzés az, mikor beleszeretsz egy emberbe pár percre. Bár nem tudod, ki ő, honnan jött, és miért. Nem tudom, mi a neve. Nem tudom, hogy emlékszik-e még rám, holott csak egy-két másodperce „váltunk el”. Hirtelen szomorúsággal vegyes beletörődés lesz rajtam úrrá. Még pár pillanatig nézek a metró után, majd lassan elindulok. elvégre sietnem kell. Vissza kell térnem a saját életembe. 

Őt pedig talán látom majd még egyszer. Bár nem valószínű. Hisz nagy a város. Sok az ember. Mi meg kicsik vagyunk ezekhez képest…

Ez jár a fejemben még egy percig, majd újra felveszem a rohanást, és egyszerűen hagyom, hogy az a bizonyos valaki, akit nem is ismerek, kisétáljon az életemből…