Mission 001- 9. rész /C.A.P/

/Halihó! Most tudtam egy kicsivel a megszokott előtt hozni a történet utolsó előtti részét, már tényleg csak egy van hátra. Nem terveztem ezt a történetet ilyen hosszúra, de így alakult. Nem mondom, hogy nem így volt a fejemben a sztori, de még én is meglepődtem rajta... Van az úgy, hogy a történet írja magát, én csak eszköz vagyok. Remélem az utolsó részt még lesz kedvem megírni a jövő hét elejére, csak sajnos tényleg sok a dolgom mostanában, ritkán van időm. De azért mindent megteszek :) Az utolsó rész után akkor vagy Niel-es, vagy Changjo-s történetet fogok írni, hogy pontosan melyiket, ezt majd... ahogy a sors hozza, amelyikükre az adott pillanatban jobban fanolok :D/

9. rész

Tehetetlenül vergődtem a bilincsben, könnyeim patakzottak az arcomon, a dühtől, a fájdalomtól, az félelemtől. A kezemet már szinte véresre horzsolta a fém, de a csuklóm még mindig nem fért ki rajta. És a kormány sem akart a helyéről kiesni.

Egyre jobban felhergeltem magamat, már gondolkozni nem tudtam tisztán. Min Soo… baja lesz. Mi van, ha kinyírják? Azt nem tudnám elviselni! Szükségem van rá! Meg kell, hogy védjem.

Nyugodj le Hae Ra! Gondold át, hogy mit tehetsz. Mi a legjobb, amit ebben a helyzetben csinálhatsz?

A telefonom a másik ülésen elkezdett csörögni. Telefon. Igen, szólni kell valakinek.

A kezeim hátra voltak bilincselve, így azzal képtelenség volt érte nyúlni. Lerúgtam lábamról a magas sarkú cipőt, és a lábammal igyekeztem átnyúlni a kis táskám felé. Egyik lábujjamat beleakasztottam a táska szélébe, hogy kirázhassam belőle tartalmát az anyósülésre. Igyekeztem nyugodt lenni, hisz ha kapkodok, még ezt a lehetőségemet is elvesztem. Kiestek az irataim, és a telefon is. Még mindig csengett, de mihelyst meg tudtam fordítani a lábammal, a készüléket, megnyomhattam valamit, mert a csengés abbamaradt.

- Francba!- morogtam, és próbáltam közelebb húzni magamhoz. Még szerencse, hogy Min Soo hagyta a belső világítást, még ha ez kockázatos is volt neki. Vagy ezerszer végighúztam lábujjamat a képernyőn, mire az érzékelte, hogy fel akarom oldani. De végül sikerült. Remek. Egy nem fogadott hívás. Megnyitás. Most hasznát vettem, hogy néha a lábammal nyomtam ki a telefont, mikor otthon döglöttem, és nem volt kezem kézzel odanyúlni. Ki hívhatott? Ráfókuszáltam a kis betűkre.

Rokhyun…

Hogy a francba nem jutott hamarabb eszembe. Rokhyun… Most aki segíthet, az ő!

Megint bénáztam egy sort, mire végre nem kitörölni akarta a névjegyet a telefonom, hanem tárcsázni a számot. Kicsöngött.

Vedd fel, vedd fel, vedd fel!

- Hallo?- hallottam kicsit halkan, elvégre nem közvetlen a fülem mellett volt, de igyekeztem olyan közel hajolni, amennyire csak tudtam.

- Rokhyun!- a megkönnyebbültségtől, egy hisztérikus zokogógörcs tört rám.

- Hae Ra! Jesszus, mi a fene baj van?- a hangján hallottam, hogy azonnal bepánikolt.

- Segítened kell. Azonnal oda kell jönnöd, ahol vagyok. A telefonomon van beállítva GPS nyomkövető, meg tudod nézni, hogy hol vagyok. Érted? Hozz valamit, amivel el tudsz vágni egy bilincset. És valami ruhát. Egy nadrágot, egy cipőt és egy pólót. Ne kérdezz semmit, csak csináld. Nagyon szar helyzetbe kerültem. Könyörgöm, segíts nekem- sírtam a telefonba.

- Ez természetes. Még valami?- hallottam az aggódó hangját.

- Nem… vagyis… Nem tudom, mivel ártok, vagy segítek!- legszívesebben a hajamat téptem volna idegességemben, és elveszettségemben, csak ugye a kezem le volt kötve- De… hívd fel Bang Igazgatót. Nem érdekel, hogy hány óra van. Készítsen elő egy csapatot. A fia veszélyben van. De egy valamit mondj el neki. Min Sok csoportvezető ezt semmiképpen nem tudhatja meg. Mert ő a WIND besúgója. Ők is jöjjenek ide. Megteszed?

- Min Soo? Min Sok? Hae Ra, mibe keveredtél?

- Kérlek, mindent megmagyarázok, de most siess ezzel.

- Rendben. Sietek!- azzal kinyomta a telefont.

Oké, Hae Ra, nyugodj meg, nem lesz semmi gond. Gyorsan idejönnek. Addig nem lesz semmi baja Min Soo-nak. Nem fognak senkit sem megölni.

Nem tudom, meddig ülhettem ott, de éveknek tűnt. Igyekeztem arra gondolni, hogy bizony nekünk sem 10 perc volt, mire ideértünk, ráadásul Rokhyunnak még Bang Igazgatót is meg kell győznie, hogy igazat beszél. És nincs más bizonyítéka neki, mint a szava… meg az én szavam. Csak remélni mertem, hogy fia biztonsága elég fontos lesz, hogy ne merjen kockáztatni.

Végül az őrületemből autók fényszórója riasztott fel. Itt vannak. Itt vannak. Megnyugodhatok?

Valaki hirtelen hatalmas erővel tárta ki a vezető ülést, ahol ültem.

- Hae Ra! Te jó ég!- hallottam meg a legjobb barátom hangját, mire egy megkönnyebbült sóhaj tört elő belőlem.

- Rokhyun? Itt vagy?- néztem fel rá. Ő meg végignézett rajtam. Szemét lehunyta egy pillanatra, ahogy látta a helyzetemet. Nyilván elképzelni sem akarta, hogy kerültem ilyen szituációba. Majd a zsebébe nyúlt, és előhúzott egy kulcsot.

- Az igazgató adta, azt mondta, hogy ilyen kulcs nyitja a rendőrségi bilincseket- mondta egyszerűen, majd a hátam mögé nyúlt és gyorsan kiszabadított a bilincsből. Karom, ami teljesen bezsibbadt, fájdalmasan eset mellém. Éreztem, hogy valami meleg csurog le a kézfejemre. Egészen kikezdte a bilincs.

- Mi történt?- fogta meg a vállamat, hogy ne pattanjak ki azonnal. Pedig láttam, hogy a kocsi mögött ott állnak páran a csoportból, az Igazgatóval az élen. Egy egész csapatot sikerült összegyűjteni. Remek.

- Elmondom. Csak engedj el. Sietnünk kell!- és hiába neki köszönhettem az egyetlen reményemet, most mellette kislisszantam a kocsiból, és mezítláb indultam az igazgató felé, futó lépésben, és mikor odaértem, megragadtam a kezét.

- Uram, a fia… a fia veszélyben van...!- vágtam azonnal a közepébe, de nem tudtam tovább mondani, mert a férfi egy hatalmas pofont kevert le nekem, hogy a földön kötöttem ki, és éreztem, hogy felreped a szám.

Nem volt már több könnyem, hogy sírva fakadjak a fájdalomtól. Inkább csak igyekeztem felállni, de végül két kar segített ebben. Az illatból azonnal tudtam, hogy Rokhyun áll most is mögöttem.

- Ez nem Hae Ra hibája!- mondta azonnal, elég ingerült hangon. Nyilván nem tetszett neki, hogy az igazgató felpofozott.

- De az enyém!- mondtam azonnal- Én rángattam ebben bele Min Soo-t. És most az én hibámból lehet baja- néztem kérlelően a férfi kőkemény szemeibe. Úgy döntöttem, hogyha már valakinek el kell vinnie a balhét, akkor az legyen én, C.A.P maradjon ki belőle. Legalább ő maradhasson a helyén.

- Mondd, mi történt!- morogta végül az igazgató, de nem úgy tűnt, mint aki szimpátiát érez irántam. Gyorsan, amennyire a körülményektől tellett, elmeséltem neki, hogy hogyan kezdődött ez az egész. Persze, azokat kihagytam, hogy közben mennyire összemelegedtem a fiával. De az egész történetet úgy adtam elő, mintha én erőltettem volna. Mintha az én kérésem lett volna, hogy hallgassunk el dolgokat. Hogy belerángattam a nyomozófiút is. Min Sok csoportvezetőről is kitálaltam az igazságot.

- És mi erre a bizonyíték?

- Csak a szavam. De abban bízhat. Én is féltem a fiát. Én is aggódok érte.

- Ha már belerángattad, aggódhatsz is. Vegyél fel valami rendes ruhát, és mutasd az utat, hová kell mennünk!- fordított hátat, és szállt be a kocsiba. Rokhyun felém nyújtott egy kis táskát.

- Hoztam neked dolgokat, amit kértél- mondta halkan. Nyilván észrevette, hogy mennyire a padlón vagyok, és igyekezett kedvesen beszélni velem, holott a tekintetében láttam, hogy legszívesebben ő is felpofozna azért, amit csináltam. Csak ő épp nem a fiúért aggódott, hanem értem.

- Köszönöm- mondtam, majd kivettem a kezéből a batyut, és a kocsi takarásában gyorsan lehámoztam magamról azt a piros csodaruhát, és felvettem a kényelmes nadrágot és pólót, amit hozott a barátom, a cipőmmel egyetemben. A kesztyűtartóból pedig elővettem C.A.P egyik kését, és míg nem figyeltek, az övembe rejtettem.

Majd beültem az igazgató mellé a kocsiba, Rokhyun-nal együtt.

- Egyenesen kell menni, a romos gyárépületig- mondtam- Ott volt az illegális szerencsejáték rendezve.

- Mihelyst vége ennek, ugye tudod, hogy számolunk? Hogy hazudtatok, hogy titokban végeztetek akciót. Úgy, hogy te még nem is végeztél a rendészetin- morogta felém az igazgató.

- Bármilyen büntetést elfogadok!- hajtottam le a fejemet- De most meg kell mentenünk Min So…

- Miért beszélsz ilyen közvetlen hangon róla? A felettesed! Tiszteld meg őt azzal.

- Elnézést!- nem ellenkeztem. Igaza volt. C.A.P nem lehetett nekem senki másom. Csak a tanárom. Csak a felettesem. El kellett felejtenem minden mást. Hiába mondta, hogy fontos vagyok neki. Talán jobb is, ha kirúgnak az iskolából. Talán jobb is lesz, ha elmegyek. Csak adja ég, hogy még semmi baja ne legyen most.

Rokhyun észrevehette, hogy remeg a kezem, mert megszorította, és bátorítóan rám mosolygott.

Igyekeztem viszonozni, de nem ment.

Megérkeztünk a gyárépület elé. Furcsán kihalt volt az egész.

- Mondd, hogy még nem késtünk el!- motyogtam, és alighogy megállt a kocsi, ki akartam pattanni, de az igazgató megfogta a karomat.

- Miféle viselkedés ez egy nyomozó tanonctól? Hét semmit nem tanult az órán? Akárki élete is forog kockán, nem rohanhat fejjel a falnak. Nyugodjon le, Park kisasszony, vagy kénytelenek leszünk itt hagyni, nehogy bajt hozzon ránk a forrófejűségével.

- Igenis- haraptam ajkamba.

Mindenki kiszállt, még a fák takarásában, az igazgató meg kiosztotta a csoportnak a teendőket. Vagy 10 ember lehetett ott.

Meg volt, hogy ki melyik oldalról kerüli az épületet, és fedezi a kijáratokat.

De valami nem stimmelt. Már nem állt senki az ajtó előtt, és az egész kísértetiesen elhagyatott volt.

- Maguk velem jönnek, és a hadnaggyal!- mondta az igazgató, a mellette álló férfira mutatva, amit már ismertem az Örsről, elővéve a fegyverét, és a kocsiba visszahajolva, egy-egy kis revolvert nyomott a kezünkbe- Csak mert rendhagyó a helyzet. De nehogy elmerjenek bármit is rontani. Azért nem csak kicsapás, hanem komolyabb büntetőeljárás is járhat- mindig úgy beszélt, mintha az irodájában lenne. Hogy képes ilyen higgadt lenni, mikor a fia veszélyben lehet? Én képtelen lennék…

Lassan elindultunk a fegyverrel a kezünkben a raktár felé. Tudtuk, hogy ez kockázatos, hisz ha mégsem most terveznék a leszámolást a WIND-től, hanem mégis másnap, akkor lehet, hogy ismét elveszítenénk a bűnbandát, mert rájönnének, hogy valaki rájött a tervükre.

De az ajtó is félig nyitva volt, egy hang sem hallatszott bentről. A játékosok már elmehettek. De akkor…

Beljebb lökte a hadnagy a lábával az ajtót, és beljebb léptünk, nesztelenül, óvatosan. Odabent korom sötét volt. Egyikük elővette a zseblámpáját, és azzal világított körbe.

A nagyterem felé mutattam, mikor a fény felém vetült, jelezve, hogy odabent volt a játéktér.

De néma csend honolt odabent is. Valamiben megbotlottam, de két pillanat múlva odavetült a fény. És a szám elé kellett kapnom a kezemet, hogy fel ne visítsak.

Annak a férfinak a holtteste volt ott, aki a mai estét megszervezhette. Üveges szeme meredten bámult a semmibe. Ebben a pillanatban valaki felkapcsolhatta a villanyt, mert a terem világosságba merült. Láthattam, hogy a hadnagy volt. Nyilvánvaló volt, hogy már nincsenek itt, ezért nem kellett kitől tartani. De a fényben nem csak egy holttestet láthattam. Legalább négy volt. Mindegyikükön még meleg, vérző seb. Nem rég ölhették meg őket. Piros vérük befestette helyenként a padlót.

- Már mind halott!- mondta az egyik nyomozó, a testeket vizsgálva.

- Min Soo…- motyogtam, és elkezdtem körbejárni az egész termet. De ő sehol nem volt- Hol vagy?- kezdtem el remegni.

- Ha nincs sem itt, sem odakint, akkor elvihették magukkal- mondta a hadnagy.

- De hová?- suttogtam.

Nem fog adódni semmi baj, de ha esetleg mégis, arra az esetre, mindkettőnknek a telefonjába nyomkövetőt szerelek. Mi látjuk egymás helyzetét majd, és itt bent az egyik gépen is elérhetővé teszem. De ez persze nem lesz szükséges. Egyszerű óvintézkedés, felesleges formalitás.

Ahogy eszembe jutott, átkoztam magamat, amiért nem jutott korábban az eszembe. Tudtam, hogy az én GPS-em be volt kapcsolva, de kiment a fejemből, hogy a mi telefonunk még össze is van kötve ilyen szempontból. Direkt ő csinálta így. Előkaptam a zsebemből, és azonnal a helyzetét mértem be.

- Igazgató!- futottam azonnal hozzá- Ez Min Soo tartózkodási helye. Halad valamerre- mutattam a kis pontra a telefon képernyőjén.

- Induljunk, még nincsen messze. Nem tudhatjuk, hogy magától megy, vagy viszik. Elég gyorsan halad, valószínűleg valamilyen járműben van- sorolta Bang igazgató- Gyerünk!

Újra kocsiba ültünk, hogy kövessük a jelet. Közben a férfi hívott erősítést a gyárhoz, hogy kezdjék el a holttestek eltakarítását, és a terepszemlét. Hátha találnak valami nyomot még, ha esetleg mi most nem járnánk sikerrel a WIND ellen.

Egyre idegesebb lettem. A gyomrom összeszorult, ahogy a kis mozgó pontot néztem. Valamiért egyre távolibbnak éreztem. És bűnösnek magamat, amiért ismét nem tudtam nyugodtan megülni. Holott ez érte van. Miért gondolta, hogy egyedül szembe megy az óceánnal? Miért volt ilyen makacs? Miért féltett engem ennyire? Miért nem hagyta, hogy mellette álljak? Miért?

Mondd, hogy életben vagy még, Min Soo!

- Megállt!- mutattam a pontra, és közelebb hoztam a helyet, hogy lássam, mi a pontos koordinátája, és a műholdas felvétele.

- Ez a városhatáron lévő, még a háborúból megmaradt raktár. Mármint szerintem…- mutattam a többieknek.

- Igen, ez az. De minek jött ide?- mondta a hadnagy.

- Reméljük, még életben van!- mondta tárgyilagosan a fiú apja. Megijesztett.

Ismét messzebb parkoltunk le, itt már nagyobb élet volt sejthető.

Világítás szűrődött ki a rozsdás nagy ajtó mögül. De senki nem állt az ajtó előtt. Gyorsan megbeszélte a csapat, hogy ki fedez kit, mi a hátsó bejárathoz lettünk osztva Rokhyun-nal. Ahol valószínűleg semmi baj nem lesz. Elfogadtam, mert nem akartam az időt húzni. De magamban nem értettem a helyzetet, hogy miért nem mehetek én is be. Látni akartam a két szememmel, hogy a fiú még életben van. Minden bizonytalanságban töltött perc, egy átok volt.

Már vagy öt perce ott álltunk, de semmit nem hallottunk.

- Rokhyun, félek!- morogtam a legjobb barátomnak.

- Ne aggódj, nem lesz semmi baj- szorította meg a kezemet.

- Nem attól félek, hogy történik valami, hanem attól, hogy nem történik semmi. Elegem van. Látod azt az ablakot?- mutattam a földel egymagas kis ablakra alul- Simán ki lehet nyitni innen is. Olyan régi. Ez valószínűleg egy hátsó raktárba vezet. Bemegyek.

- Dehogy mész be- ragadott meg Rokhyun, mikor látta, hogy már indulnék is- Nem engedhetem. Hae Ra, nem akarom, hogy bármi…

- Rokhyun- simítottam le magamról a kezét, mire csalódottan leejtette őket maga mellé- Szeretem őt. Te nem mennél be azért, akit szeretsz?

Talán pofátlanság volt kijátszani a ki kit szeret kártyát a fiúval, főleg, mikor össze volt zavarodva az irántam érzett kicsit több, mint barátság miatt.

De ez használt. Lehajtotta a fejét, és ajkát harapdálta.

- Ígérem, hogy még fogunk együtt filmeket átszinkronizálni, órákon aludni, és nevetni együtt. Te vagy a leges legjobb barátom- felé hajoltam, és nyomtam egy puszit az arcára- Ha bajom van, azonnal jelzek valahogy. Ne aggódj!- majd megfordultam, és elővettem a zsebkést, amit még Min Soo-tól zsákmányoltam, és elkezdtem az illesztést feszegetni a kis alagsori ablaknál. Nem sokára meg is adta magát. Kiesett a helyéről. Nem volt nagy hely, de pont elég ahhoz, hogy beférjek. A raktár alja, kicsit mélyebben volt, de éreztem, hogy papírdobozokra esek. Szerencsére nem csaptam vele zajt. Volt bennük valami. Kis zseblámpám fényénél néztem meg őket. Mindben valami kis fehér por volt. ezek szerint tényleg ez a WIND főhadiszállása. Itt rejtik el az anyagot, és innen szállítják tovább. Természetes, hisz ezt a régi lelakott gyárépületet mindenki rossz ómennek tartotta, az emberek nagyon a közelébe sem merészkedtek. Jó választás.

Hangok ütötték meg a fülemet. Lassan elindultam, amerre a kijáratot sejtettem. Láthattam, egy apró fénycsík szűrődött ki alóla.

Egészen közel mentem, amennyire tudtam, de így sem hallottam rendesen. Kockáztattam, és egy aprót kijjebb hajtottam az ajtót. Hálát adtam az égnek, amiért nem nyikorgott. Így lett 3 cm hely, ahol ki tudtam lesni.

Egy nagy üres tér közepén, egy szék volt felállítva. Körülötte férfiak álltak. Közvetlen előtte, meg Lee Min Sok csoportvezető.

A székbe pedig Min Soo volt kötözve… de még életben volt. Épp az egyik férfi kevert le neki egy hatalmas pofont, ő meg köpött egyet, oldalra. Szemei szikrákat hánytak.

- Tud még valaki erről? Ezt kérdeztem- a csoportvezető olyan volt, mint amilyennek még sosem láttam. Rideg, ellenszenves, undorító. Remegni kezdtem. Ez az az ember, akiben annyi ideig megbíztam…

C.A.P nem felelt. Csak nézett rá gyilkos szemekkel.

- Így is játszhatunk. Te nem beszélsz. Akkor beszélek én. A legutóbb, ott az iratraktárba, Hae Ra-val… Oh, ettől a névtől úgy tűnik már felkaptad a fejedet. Szóval a kislány… a kedvenc tanítványom… Fájna, ha meg kéne öletnem…

- Ha egy ujjal is hozzá mer nyúlni, akkor…!- C.A.P hangja idegesebb nem is lehetett volna. És az, hogy éppen engem próbált védeni, a szívemet facsarta össze.

- Akkor mi lesz? Neked már nincs itt szavad. Olyat láttál, amit nem kellett volna. Ezért te már mindenképpen meghalsz. Áruld el, hogy ki tud még róla. Tud egyáltalán valaki? Amennyiben később derül ki, Hae Ra napjai meg vannak számlálva. Nem is tudom, hogy minek örülnél a jobban. Ha a kislány egyszer csak belefulladna a Han-ba, vagy valami csoda folytán eltűnne, és Kínába vinnék prostituáltnak.

Nem akartam hinni, a fülemnek. Ezt komolyan az eddigi példaképem mondta? Rólam? Engem, aki a kedvence voltam? Csak hogy szóra bírja a fiút? És hol vannak Bang igazgatóék?

- Nem tudja őt elkapni- mondta a fiú egyszerűen- Van esze nem belesétálni a csapdákba.

- Ó, szóval ő is tud erről?- tárta szét a karját.

- Hogyan tudná?- nevetett fel a fiú.

- Remek, ha senki más nem tud róla, akkor ideje ezt az egyet is kiiktatni. Sajnálom, fiam, hogy rosszkor voltál rossz helyen, most apád szíve meg fog hasadni. Következő életedben legyél kicsit óvatosabb!

Felemelte a pisztolyt, és már épp lőni készült. Ezernyi lehetőség suhant át az agyamon, és már majdnem berontottam, mikor lövés hallatszott. De ez nem a csoportvezető fegyvere volt. Ez a másik oldalról jött.

És szinte azonnal fegyveres nyomozók betódultak a terembe.

Ebben a pillanatban szabadult el a pokol. Mindenki támadott, mindenki rohant, amerre menekülhetett, a bent lévőek közül. Többször is fegyver dörrent. De én a szememet Min Soo-n tartottam. Meglepődött. Látszott rajta. Nem számított felmentő seregre.

Már azon voltam, hogy a kavarodásban odaslisszanok, és kioldom a kezén a köteleket, és kihozom magammal, de ebben a pillanatban, ezt megtette helyettem a Sólyomnak nevezett férfi, és a csoportvezetővel egyetemben elkezdték húzni a fiút arrafelé, amerre én voltam. A falhoz simultam, a bejárat mellett. Pár másodperc múlva belökték az ajtót, és így a kis raktár fénybe borult, így láthattam, hogy a fal tele van ezekkel a dobozokkal, de csak egy pillanatra. A következőben zárult az ajtó ismét. De valaki ismerhette a kapcsoló helyét, mert ismét mesterséges világítás vakította el a szememet. Nem láthattak, pont pár doboz takarásában voltam. Min Soo-t, akinek kezei még mindig hátul össze voltak kötözve, a földre lökték, úgy, hogy szinte hallottam a csontjait roppanni.

- Fiam… vége a játéknak!- ismét feltartotta a pisztolyt.

- Igen!- léptem ki a dobozok mögül, szintén felemelt pisztollyal- Vége a játéknak, Csoportvezető!

Erre mindenki felém kapta a fejét. Sólyom dühösen, a csoportvezető meglepetten, Min Soo pedig hitetlenül.

- Mit keresel itt?- kérdezte idegesen, feltápászkodva  földről, nem törődve a többiekkel- Miért nem maradtál a seggeden?

- Csak fogd be- mondtam, szememet le sem véve a másik kettőről- Ha nem szeretnélek annyira, esküszöm, hogy beleröpíteném a te fejedbe is a golyót, azért, amit tettél.

- Micsoda rendhagyó szerelmi vallomás!- csóválta a fejét Sólyom, és rám szegezte a stukkerét. Így álltunk. Én a Lee Min Sok-ra, az a fiúra, a gyilkos férfi pedig rám szegezett pisztollyal. Remek kilátások.

- Hae Ra!- kezdte a csoportvezető, első döbbenetén túltéve magát- Te meg mit keresel itt? Tedd el azt a fegyvert.

- Gondoltam megbeszéljük a részleteket, hogy mikor visz Kínába. Már alig várom.

- Mindent hallottál?- szűkítette össze a szemét.

- Igen. Már régóta tudom, hogy maga a besúgó.

- Oh! Nem hiába voltál a kedvenc tanítványom. És tudom, hogy én voltam a kedvenc tanárod.

- Csak volt!- morogtam, egyre jobban szorítva azt a pisztolyt.

- Egy rossz lépés, Hae Ra, és a szerelmed alulról szagolja az ibolyát.

- Egy rossz lépés, csoportvezető, és folytathatják a harcukat a síron túl.

- Képes lennél megölni?

- Maga tehet róla, hogy ezentúl már senkiben nem merek megbízni. Persze, hogy képes lennék. Mi oka lenne megölni minket? Már nem csak mi tudjuk a titkukat, hanem az egész csoport. Az igazgató. Mind itt vannak. Innen nem menekülnek.

Mondtam óvatosan. Nem akartam azért annyira felhúzni, hogy tettlegességhez folyamodjon, csak ki akartam billenteni az egyensúlyából.

- Te kis szajha! Kinek képzeled magadat?!- morogta Sólyom, és közelebb lépett hozzám, a fegyvere már majdnem a fejemnél volt. Egy aprócska húzás, és már nem élek. De igyekeztem nyugtatni magamat.

Odakintről ismét lövöldözés hallatszott. Valahogy az időt kellett húznom, hogy mire végeznek odakint, még ne legyünk kukaceledelek. Vagy pedig egy pillanatnyi megingásukban lefegyverezni őket.

- Jobb, ha leteszik még most a fegyvert, és feladják. Akár életben hagynak, akár nem, maguk innen nem jutnak ki.

- Nem olyan biztos ez, Hae Ra. Te vigyázz. Te egyedül vagy. Sajnos a fiúd épp nem használható!

C.A.P-re néztem. Egész testét sebek borították. Lehet, hogy csak felületi sérülések, de akkor sem nézett ki rózsásan. Tekintetünk találkozott. Láttam, hogy a háta mögött, valamivel próbálja elreszelni a kötelékét. Szemével intett, hogy tereljem el a figyelmet. És csak egy dolog jutott eszembe hirtelen.

- Van még egy fiúm- vontam vállat tettetett lazasággal, és a pisztolyomat hirtelen az ablakra szegeztem, az amellettire, amin nem olyan régen bejutottam, és belelőttem, hogy az üveg ezer darabra repült.

Pár másodperc múlva hallottam, ahogy Rokhyun lehuppan a dobozokra. Elmosolyodtam kicsit. Igen, rá bármikor számíthatok. Ő ha hívom, akkor jön. Ő egy adomány, amit az égtől kaptam. Miért is nem értékeltem eddig jobban?

- Hae Ra!- nézett rám nagy szemekkel, fegyverét Sólyomra és a csoportvezetőre felváltva szegezte, akiket meglepett a csoporttársam megjelenése. Nem mertem Min Soo-ra nézni, csak a szemem sarkából, de ő sem örülhetett túlzottan a barátom megjelenésének. De nem hinném, hogy ez a legjobb alkalom elkezdeni féltékenykedni. Szükségem volt a legjobb barátomra, hogy megmentsem magunkat, és a fiút, akit szerettem.

- Rokhyun! Emlékszel, mit csináltunk az első napunkon az akadémián?- suttogtam oda neki, tekintetemmel felmérve mostani helyzetünket.

- Rohadt nagy felfordulást- vonta össze a szemöldökét. Igen, már az első nap balhéba keveredtünk felsőbb évesekkel. Aznap lettünk jóba.

- Képes vagy rá most is?

- Bármikor, mikor velem vagy!- mondta halkan.

- Megteszed értem?- léptem közelebb hozzá, szememet még mindig a célpontra szegezve.

- Ez csak természetes- hangja mintha elcsuklott volna. Ebben a pillanatban láttam, hogy C.A.P keze megszabadult. Szememmel jeleztem neki. Bólintott egyet, majd a következő pillanatban elkiáltotta magát.

- Most!

A két fiú azonnal rárohant Sólyomra, akit meglepett, hogy Min Soo szabad lett, így kiesett a koncentrálásból. Én meg a váratlan fordulattól pillanatnyilag összekavarodott csoportvezető kezéből rúgtam ki a fegyvert. És a sajátomat a fejéhez szegeztem.

- Mondtam, itt a játék vége! Többen vagyunk. Felnéztem magára, de maga mindenkit átvert. Ez nagyon fáj. Remélem, önnek is fájni fog, majd odabent a börtönben.

Ebben a pillanatban kicsapódott az ajtó, és egy feketébe öltözött alak száguldott be.

- Főnök!- lepődött meg a látványon, de én későn reagáltam. A csoportvezető ütésére kirepült a kezemből a fegyver, majd csak azt hallottam, hogy Rokhyun elordítja magát.

- Hae Ra, vigyázz!

Először nem is értettem, hogy mire gondol, de a következő másodpercben megláttam, hogy az éppen megjelent férfi felém tartja beélesített fegyverét, és meghúzza a ravaszt. Esélyem sem volt megmozdulni már, minden túl gyorsan történt. Ezt követően túl sok minden történt egyszerre. A felmentő sereg berohant a teremben, lefogta a férfit, aki már kilőtte felém a gyilkos golyót. Rokhyun-t láttam fél szemmel, hogy leterítette a Sólyom nevezetű férfit. Min Soo meg hatalmas lendülettel rám vetette magát, hogy a földre zúgtunk. És fájt. Pedig biztos voltam benne, hogy a golyó eltalál, és már semmit nem fogok érezni. Helyettem a fiú nyögött fel fájdalmasan.

- Min Soo…- motyogtam meglepetten. Elhiszem, hogy védeni szeretett volna, de túl kockázatos volt a földre küldenie- Bolond vagy!- mosolyodtam el egy kicsit megkönnyebbülten, már amennyire a helyzettől tellett. De ő nem viszonozta. Összeszorította szemét, és egész testében remegni kezdett. Hirtelen kizártam mindent, ami körülöttünk történt. Mér nem hallottam, hogy tartóztatják le a WIND tagjait, és a csoportvezetőt. Nem is érdekelt.

- C.A.P! Mi a baj?- simítottam hátára a kezemet, elvégre még mindig rajtam feküdt. A kezem azonban valami nedvességre tévedt. Elkerekedett a szemem, és magam elé emeltem a kezemet. Véres volt. Mégsem sikerült kikerült kikerülni a lövést. Min Soo-t lőtték le helyettem.

- Hae Ra…- motyogta felettem, fájdalmasan gyenge hangon, és minden erejét összeszedve legördült rólam. A szememből előtörtek a könnyek, ahogy azonnal felültem, és megragadtam a vállát.

- Eszedbe ne jusson meghalni! Hallod?- ráztam meg visítva- Minek ugrottál elém? Téged akartalak megmenteni! Még nem rúgtalak seggbe, amiért egyedül hagytál!

- Tényleg szeretsz?- nyögte alig hallhatóan, erőtlenül. De mintha egy apró mosoly játszott volna a szája sarkában.

- Szerinted? Nem lehet téged nem szeretni. Igen, szeretlek. Maradj velem, rendben?

- Nem is tudom, Hae Ra… lehet nem tudom betartani az ígéretemet. Lehet, hogy nem tudom elvenni a szüzességedet...- felköhögött. Szívszorító volt. Hogy van még kedve ilyenkor is viccelődni?

- Te idióta- zokogtam fel, és ijedten néztem az egyre kevésbé emelkedő mellkasát- Meg ne halj! Érted?

- Hae Ra… Én is szeretlek!- motyogta szinte önmagán kívül, majd a következő pillanatban a földre esett a feje, és szeme lecsukódott.

Meredten bámultam rá. Nem tudtam, hogy most meghalt, vagy csak elájult. Nem is mertem megtippelni. 

Azt éreztem, hogy nem kapok levegőt, szédülni kezdtem, és éreztem, hogy többé nincs, ami fent tartson, éreztem, hogy benyel valami sötét, hideg üresség. De számomra semmiképp sincs fény a végén.

/folyt. köv/